Annyira fájt nekem, hogy velem fordul a világ,
S míg én állok, a lét mozog;
Szüntelen szövi hálóját,
S a falak körülöttem repedeznek már.
Velem fájnak az álmok,
A hideg föld hív,
Én vétkezem s keresem a szót,
S az út mely e földre visz, csak puszta híd.
Nem hittem volna, hogy újra érzem,
Mi egyszer már kihunyt, fénye rég megkopott,
De most újra itt állok és e pengét nézem…
Visszahív talán a régi élet…
Elhagytak a szép szavak,
Az emberek…
És még te mondod nekem… szerelem…?
Mennyit ér?
Már nem nekem, nem kellenek…
Miért kapaszkodnék beléd,
Ha szánalmas sorsom csak
Játékszered, és hited már nem veted belém?
Ennyi kell ugye még, a vágy, a kéj,
Hogy éjszakán hozzád suttogjam a szót: még.
Ennyi kell?… ne várd a halált…
Megöllek s észre sem veszed talán.
Elmondod, hogy szeretsz, egyszer meg ezerszer,
De szavaid mögött mi húzodik…? Bevallom, nem tudom.
Eszköznek tűnök néha mint egy tolvaj,
Ki neked az árnyékba fényt lop.
És itt hagysz útnak szélén, árok parton ülve,
Majd a napsütés felszárít mindent könnyedén,
De tudd, hogy tévedtél - utánad mentem,
Az eső járt nyomomban, és sírtam én.
Miért nem járt az álmos rét virága;
Nekem is könnyedén ölembe, miért nem hullt?
S miért nem éreztem karodba zárva,
Hogy elmúlt a veszély, s nem tüzelsz új háborút?
Most csendes a völgy, meghaltam én,
csak azt tudom, a szívem kezedben volt,
S lelkemben a pengét megmártogatva,
A repedések mentén a fal leomolt.