Egyszer a vén tölgy árnyékában kihajtott egy kecses fűz.
Nézte a sokat látott öreg fa, és csodálta.
Irígyelte a hajlékonyságát, adózott szépségének.
Távol álltak egymástól mégis ha tehette kinyújtotta fölé
árnyék palásját, gyökerével kevesebb vizet szívott fel,
hogy több jusson annak a drága hajtásnak.
A fűz is felfedezte az öreg tölgyet, vonzotta az ismeretlen.
Hosszú ágaival néha megsimogatta a vastag kérgét.
Susogtak egymásnak éjjel és nappal.
Titokban ölelkeztek, hogy ne lássák az erdői fái.
Forró nyárban együtt oly boldogan álltak, arcukat tartották a símító sugárnak.
Hiába minden, az erdőn titok nem maradhat az ilyen furcsa románc.
Szajkók repültek a szélrózsa minden irányába a kis és nagyvilág minden szegletébe,
hogy ezt a csúfságot kidalolják.
Rigók beszélték a bokrok alatt, sirályok a tó felett,
tudta már mindenki, és a többi fák tiltakoztak.
Ez nem való!
Tölgynek tölgy a párja korban illő legyen, ne egy fűz hajtása.
Tudták mikor elsőnek egymást érintették, tudták, de remélve mégis hitték.
Hitték, hogy ők a világ tengelyét akasztják.
Sarkaiból ha kell együtt kiforgatják.
az öreg tölgyet mégis bánat emésztette, kis piciny fűzfa, ezt nem érthette.
Belefáradt piciny törzse, s mi fa-lélkét nyomta, bánatát inkább magába folytotta.
Jött az ősz, nagy-nagy viharokkal, fa támadt fára erősebb ágakkal.
Forrongó törzseket ott derékba törtek.
A kis farománc is talán ekkor tört meg.
Másfelé fordult a fűzfa koronája, nemvolt már lombjának kacér suhogása
A tél is beköszöntött, a tölgy magára maradt.
Sokszor átgondolta, hogy mit miért tett amaz.
Kérges lett a szíve letört sok sok ága.
Rügybontó tavaszra ráesett a remény napsugára,
kósza viharfelhők azt végül messzire kergették. Nem maradt már más, csak a sok -sok régi emlék.
mégis mikor a vén tölgy leveleit hozza megmozdul a föld s messze nyúlik karja.
Gyökérkarjaival az avar alatt keres, ott egy másik puha kezet keres.
Fent a felszínen, hol mindenki látja elfordulva élnek bele a vak hazug világba,
de lent ahol senki nem látja két összefont kéz a megváltást várja.