A szél vonyít, kócos tollait fésüli az ég.
Íme, az idegen, aki nyűtt iszákjába gyűjtötte
a világ csalóka kincseit. Úgy lobogtatja éveit,
akár egy imbolygó fáklyát lőrések közt, vagy
mint távollévő jeleket finnyás tükrön.
Most hirtelen bezárkózik, és az emlékezet vérző
nyílására friss sebpólyát helyez.
Begubózik, védekezik.
Ifjúságából oda lett minden, ami kincs.
Rejtené, még rejtegetné a kegyelmi reményt,
mint értékes, ritka rubinkövet,
miközben sósan ízlelgeti, annak az esővert
sólyomnak éles vijjogásait,
aki vörhenyes karmait vájta lüktető áldozatába.