Van hogy meg kell állj, a fárasztó
élet terheit cipelve roskadozó
lábaid pihenni vágynak…
Van hogy meg kell állj, a fárasztó
élet terheit cipelve roskadozó
lábaid pihenni vágynak…
Egykor hogy szaladtál a meredek
dombon is fel, most fájdalom
súlyt, minden ellened.
Jó is olykor a csend az egyedűllét,
lelked örlő malomként porlassza
ha gondjaid bántanak,
Állj fel, menj tovább, ne is halld
a suttogó világot, előtted a fény,
a tárt kar hol vígaszod lelheted.