"Szép-szép! Én nem láncollak, ugyan dehogy…
Magamnak akarlak, csak épp annyira, hogy ne fájjon,
Hogy még szerethess, de már hiába…
Elmentem…"
Hogy lehet az, hogy hiába szeretlek…
hiába szeretnélek, de Te már meg sem érzed.
Vagy ha érzed is, bárcsak ne éreznéd - gondolod
S én? Saját poklomban nyomorgok.
Azt mondják, az okosok,
Ha valaki párját magához akarja láncolni,
Úgy saját börtönének ajtaját éppen akkor heggeszti.
Szép-szép! Én nem láncollak, ugyan dehogy…
Magamnak akarlak, csak épp annyira, hogy ne fájjon,
Hogy még szerethess, de már hiába…
Elmentem…
.
.
.
.
.
.
Ó, mennyivel szebb innen minden.
Hamvas felhők oltalmán innen…
Nem sírsz, csak állsz koporsóm felett,
S már valaki más kezébe adod kezed…
Pedig én igazán szerettelek!