I.
… Véled…
megannyi éjt
szőttem én,
amit most nyújtok feléd,
elmúlt, elnémult boldogságunk
sóját és kenyerét…
II.
Hogy ragyog ma!
Haja cirógat,
jár a pokolba,
ténfereg végleg (… bennem…)
szürke nappalokban…
Év ajándéka…
III.
Hozna
borzongással telített pusztulást…
Erős, ingathatatlan,-
látod tágulni-szűkűlni, tágulni-szűkűlni éjeidben,
nappalaidban,-
Álomba merülve ér utol:
ez az egyetlen bizonyság…
IV:
Egykoron…
boldog voltam én,-
mar belém
végső estelén,-
benne leltem társra, hittem,-
az ég hallgatag
kékjébe vágta
lábnyomát… örökre…
V.
Volt…
Vad remény,
jöttödre zárt retesz,
fénylő ige!
Ziháló, acsargó
járványos láz,
ki megszerez: aláz,-!
(… Boldogságot nem igénylő…-)
Szajha…
Kell nekünk…
VI.
Néha hazatér:
fülelve, ébren várom,
mellémbújik,
hűvös, halk pulzusa éjjel is lüktető,-
Hozzám vándorol…
bizonnyal némasáágban merész…
Tárja karjait:
vigyázz! Súllyal mérd…
Láthatatlan szövevényt dob feléd…
VII.
Aszott, lanyha parázs,
hajlik gyökeréig,-
örökre kínál
összegyülemlett mézet
egyetlen száj…
Holtomig adja…