Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Isten kárhozata / A második álom/

, 467 olvasás, Katha , 1 hozzászólás

Ezerszín

    A kárhozathoz vezető út ugyan úgy egyetlen lépéssel kezdődik, akár a boldogsághoz. Nincs különbség. Apró és szinte észrevétlen. Ahogy mindenki más én sem vettem észre, hogy merre indulok, és amikor teszem meg az elsőt. De arra igen, hogy miért.

    Az a bizonyos fűzfa egy domb tetején állt. A törzse ezer év hangulatát őrizte, és megszámlálhatatlan napfelkeltét élt már meg. Öreg fa, öreg pad és mennyi bánatos ember. Hányan sirathatták már halottaikat itt lerogyva. Ez járt a fejemben és az, hogy mi sosem gyászolni jöttünk. Csak elbújni apám őrjöngése, és a hétköznapok elől. Ő sosem jött fel ide. Apám félt. A halottaktól és az állítólag itt bolyongó gonosz szellemektől. Anyám titokban kinevette őt. Mosolyogva beszélt arról, hogy az a kegyetlen, erőszakos és buta férfi mennyire fél attól, ami már nem bánt. A halottaktól sosem kell félned lányom. Csak az élők azok, akik bánthatnak. Ez sose feledd. Erre tanított. És ha jól meggondolom igazat beszélt. Apám ütlege elől csak a holtak védtek meg.
    Napok óta kijártam ide. A sorok közt bolyongva próbáltam rájönni mi történhetett itt anyámmal azon a délutánon. Tíz éve kerestem a válaszokat. Tíz éve kutattam, és átkoztam a kíváncsiságom. De nem találtam semmit. Már nem mertem azt mondani, hogy eddig nem. Mert kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés, hogy soha nem tudom meg az igazat.
    Valami azt súgta, talán jobb is így. Azt mondják az öregek, hogy a múltat nem szabad bolygatni. Főleg, ha egy halott üdvéről és erényéről van szó. Egy kedves asszony emlékét szentségtörés befeketíteni. Az anyám ilyen volt a szemükben. Egy törékeny, csendes és természetesen nagyon kedves asszony, akit megvert a sors egy disznó férjjel, és egy örökké bőgő és beteges gyerekkel. Vagyis velem.
    Szerény temetésre futotta. Télen ment el, egy szürke és hideg éjszakán. Csendesen, ahogy élt. Sokat szenvedett szegény pára, megváltás volt, hogy elvitte a halál. Így beszéltek róla, mikor összegyűltek elsiratni a halottat. A falu szokása szerint napokon át, virrasztottak az asszonyok. A férfiak pedig szintén szokás szerint, az ivóban döntötték magukba a lőrét apámmal az élen. Az asszonyod emlékére! Hogy vissza ne járjon kísérteni hozzád! Ezt kiabálták minden lehúzott pohárka után. Természetesen az özvegy négykézláb mászott haza, vagy valamelyik árokban aludt reggelig. Aztán átfagyva és büdösen haza somfordált. Már az udvaron üvöltött, hogy hol a reggelije, meg, hogy ebben a házban sosem várja őt terített asztal és szerető gondoskodás. Igazat beszélt. Anyám addig az estéig tűrte a kiabálást, és azt hogy az ura ököllel ad hangot igényeinek. De mint már mondtam, megváltozott. Onnantól kezdve nem érdekelte se a verés, se semmi más. Anyám végre azt adta vissza apámnak, amit az neki adott. Tudom, hogy ennek örülnöm kellett volna. De nem ment. Mert az üvöltés és a káromkodás azt jutatta eszembe, hogy rólam is megfeledkezett.
    A temetésre eljött a kastély összes szolgálója, még a kishölgy is. Nagy megtiszteltetés ez, súgtak, össze az egybegyűltek. Igen az volt. Legalább is illett annak venni, mert urak még sosem jöttek el egyetlen szolga temetésére sem. Csak az anyáméra. Úgy emlékszem ez volt az első és az utolsó eset, hogy lealacsonyodtak hozzánk. Persze a temetés után szárnyra kapott a hír, hogy a kishölgy bátyjának volt az ágyasa időről időre az anyám. De ez engem már nem érdekelt, még akkor sem, ha talán tényleg lehet hinni a szóbeszédnek, és a sírján minden évben a kishölgy neve napján friss rózsát találtam.
    Anyám halála megnyugvást hozott. Legalább is így hittem. Azt reméltem, hogy a titka és az emlékeim vele együtt a sírba szállnak. Úgy gondoltam, elfelejtethetem őt. De be kellett látnom, hogy tévedtem. Az emléke velem maradt, elevenebben égett bennem a magány, mint valaha. Így egyik napról a másikra azon kaptam magam, hogy a temetőbe bolyongok, azt remélve, hogy végre fellebben a fátyol szeretett és gyűlölt anyám életéről.
    De az élettől nem válaszokat, csak fricskákat kaptam. Nem, nem! Egyáltalán nem voltak ezek nagy pofonok. De ha az ember orrát sokszor ütik meg, akár milyen erőtlen is az az ütés, egy idő után elviselhetetlenné fokozódhat a fájdalom.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Katha
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 305
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 330
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.1949 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz