Ahogy rám borult
a sötétség,
egyre lejjebb ereszkedve
a nyitott szemű
utcai lámpák között,
éreztem, szemhéjam
vasnehezékként zuhan
tudatom ablakának
eltakarására.
Elmúlt éjfél.
A villámként cikázó
gondolatok,
nem érezvén a
terhet, mit egyébként is
zavaros agyamnak
okoznak,
iszonyatos sebességgel
száguldoztak a
fejemben.
A szívem egyre
hevesebben kezdett
dobogni, s hallottam,
ahogy a vérem
az erekben gyorsabban és
gyorsabban haladt
tovább.
… Talán elcsitulhat
ez a remegés, mely
izmaimat fájdalmasan
rángatja a csontokon…
Gyertyát gyújtok.
Forró tej, nagy levegő…
(A táskámban ott pihen
az utolsó mentőangyalom…)
Még egyszer megpróbálom
megsimogatni háborgó
elmémet.
Becsukott szemmel,
mozdulatlanul figyelem
a légzésemet.
Lassan, nagyon lassan
múlik a remegés, ám
a gondolataim
sötét félelmekké
állnak össze újra.
Hajnal kettő.
Még mindig éberen
figyelem, ahogy
a tüdőmből a
levegő a gyomromba
áramlik, majd
felkúszik, s távozik
az orromon.
Aztán, sokára, végre
hatni kezd
a gyógyszer…
Kábulok.
A képek értelmetlen
forgataggá keverednek,
majd lassan eltűnnek
a sötétben…
Egyre mélyebbre
zuhan tudatom
a kifürkészhetetlen
homályban, míg
testem izmai végül
feladják.
Agyam sem harcol
tovább a fáradtság ellen.
Az álom, - egy kis halál…
S Engem még ő sem
talál meg rendesen…
Most, végre alszom,
s talán, - álmodok.
… Reggel majd
felszedegetem
emlékképeim
széthullott, megtört
darabjait, hogy
összerakva értelmet
keressek, s találjak,
az átkínlódott
éjszakákban…
Aztán…?
Holnap… újra… ilyenkor,
ugyanitt…
Talán nem ugyanígy…
Online látogatók:
Látogató: 219
Regisztrált: 0
Kereső robot: 43 
Összes: 262
