Kezünk kéz a kézben,
elvagyunk a sötétségben…
Mosolyunk halványan él még,
elvagyunk mint tapéta a falon…
szemünk Vörösen ég…
Lelked végtelen, akár a cukorral hintett fánk,
és a féktelen bú bánt…
A Sötétség körbevesz, a csend elnyel…
Nappal csak meredsz magad elé…, éjjel…
éjjel pedig kínban nyögsz szerteszéjjel…
Bennem lüktetnek a halvány sugarak,
s szelekkel szállnak nyugatra mint a madarak…
messze, a Fény felé, a mosoly után
Sötét úton, képtelen szépben, sután…
Múlnak a napok, telik az idő fánk-fánk hátán…
meredünk magunk elé, aljasul mosolygunk egymás kárán
a Sötétben… némán… csendesen…
már némán, nem az egykori lelkesen…
voltam, mert lettünk,
mert együtt, egymásért szerettünk…
Mosolyunk halványan él még,
elvagyunk mint tapéta a falon…
szemünk vörösen ég…
A sötét bánt… s a fény messze van…
Félhomályban lüktetek… még élek…
zeng felém a Homály-ének…
S Csupán szeretném ha szeretnének…