Estem én már szilvafáról,
elpudvásult száraz ágról;
estem én már kerékpárral,
lánc darálta bő gatyával;
estem én már szerelembe,
s tőle űzve kerevetre;
estem én már sötét esten,
kancsó bortól ernyedetten;
estem én már pofacsontra:
női ügy volt, haj, de ronda!
Estem én ár annyit kérem,
Esőembert utolérem.
Egy dologba nem estem még,
abba viszont hőn szeretnék!
Csak nem tudom, hova álljak,
beléesni, hogy próbáljak;
mégis miképp, s merre menjek,
higgyek tán a véletlennek;
vagy botoljak földi rögbe,
s essek belé, mint gödörbe;
tán ahogy a szerelem nő,
szempillantás elegendő?
S fog e fájni, mint a többi,
testet-lelket ez is gyötri?
No meg aztán azt is félem:
nincsen hozzá képességem.
Mit bánom én, van vagy nincsen,
egyszer adná meg az Isten!
Csak Ő tuja mit megtennék…
átvirrasztanám az estét:
gondolkodóba ha esnék!
Mert hogyha én olyat bírnék:
ilyen költeményt nem írnék!