Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Biztató egy reményvesztetthez

, 322 olvasás, Temperature , 3 hozzászólás

Abszurd

"Elveszetté tette őt ez a világ. Most is az lenne. Az előbb halt meg."
"Mennyi minden történhet ugyanabban a percben…?! "


Akiben bízott, ma hurkot vetett nyaka köré, majd egyre szorosabbra húzta azt. Tegnap pedig még "szeretleket" hazudtak szemébe, de ő már tudta az igazat.
Holnap… az ő holnapja csak idő… vagy talán már örök fogalom marad, ki tudja, hiszen éveiben megfáradt mutatóujja remegve a ravaszt simogatta.
Elmerengve számolgatta magában, ki az, aki szerette, ki az, ki elhagyta…
Többen szerették, mint elhagyták, de az az Egy sehogy sem illett az első csoportba.
Eszébe jutott ezernyi reggel, éj, mikor mennyből visszatérten tekintettek rá, szerelemmel, boldogan. De Levente nem volt boldog. Elveszetté tette őt ez a világ.
Most is az lenne. Az előbb halt meg. Ezalatt a néhány mondat alatt. Mennyi minden történhet ugyanabban a percben…?! Túl szoros lett a kötél. Még a fegyver is kicsúszott kezei közül. Az ő holnapja tényleg csak fogalom marad most már. Mi élünk majd abban is.
Az ölte meg, akit szeretett. Már régóta volt valami, valami amiből tudta, hogy így lesz. De nem akarta bánatani, mert szerelmes volt. Nem bántotta, mikor egész nap nem kereste, nem hívta őt. Pedig még vacsorát is csinált neki, a kedvencét. Nem hívta őt inkább ő sem, mert félt, mert már tudta az igazat.
Tudta, hogy más alatt-felett keres ő "stressz mentes" napokat.
Csak reménykedett, hogy aznap talán mégsem. Talán aznap más lesz, mert reggel elhitették vele.
Nem volt naiv, csak bízni próbált, mert nem volt senkije
és mert belőle ő az elején nem ezt ismerte…
/Magam mellé nézek… aztán egyre el… ki az ablakon… vajon hányan vagyunk és élünk még így? Kevesen? Ne hidd!/
Úgy, lógva azon a kötélen, olyan mintha rosszéletű lett volna. Sokan elmentek mellette, de valójában senki sem tudja mi történt vele. Nem tudják, hogy kedves volt, szerelmes, vidám, vagy szomorú. Csak azt látják, hogy már halott, a végkifejletet. A kisbabák legörbülő száját is csak kevés anya látja meg, legtöbbjük csupán a sírásra figyel fel, de addigra már késő…
/Micsoda zagyvaság ez, gondolod. Gondolod? Ne hidd!/
Sok akasztás után vágtam el én is a kötelet.
A "nem kellesz, ennyi volt, mert nem szeretlek" kötelét. De nem mindenki halt meg. Volt aki túlélte, mert sokan voltak körötte, akik szerették és segítettek neki.
De Levente egyedül volt. Nem ismerték, mert nem volt egy "bízom benned" típus. Csak a "gyilkosa" ismerte.
Tegnap én is kötelet kaptam. Éjfélkor dobták nyakamra, majd szorítani kezdték. Fájt és szörnyű éjszaka volt, de ma még élek. Segítettek. Éjjel volt, de mégis segítettek. Csak néhányan voltak, de elegen. A nevük már régóta szívemben van. Tudták, én is megtettem volna, jöttem volna ha kell.
Most kórházban fekszem, írok és ápolnak. Mellettem két nővér beszél egy fiúról, aki nemrég halt meg. Az előbb hívták egyiküket telefonon. Nagyon sírt… Könnyei mellett Levi nevével itatta zsebkendőit. Ő is ismerte hát?! Legalábbis névről, gondoltam. Kár, hogy pont dolgozott… nem tudott segíteni. De látom rajta, hogy akart. Vajon ki hívta? Talán a "gyilkos"… ki tudja.
Megtapintottam a nyakamon a kötél durva nyomait. Tanultam belőle…
/Most eszünkbe juthat, hogy a kötelet nem mások húzzák meg, ők csak adják. Ez miatt meghalni, az már öngyilkosság. Nem az! Sokan nyakukban vele, már vesztüket érzik./
Ha nincs mellettünk senki, gyakran elbukunk, de tudnunk kell felálni!
Legyen a segítség (vers)írás, barátság, vagy könnyes feledés, de nem szabad feladni! Aki igazán erőssé válik, az el tud hajolni a kötél elől. /Tegnap még nem ment./ Önző voltam és sok mindenről, sok mindenkiről megfeledkeztem. De "tanultam belőle".
A kórházból kiengednek, a kötél nyoma múlni kezd, őt lassan elfelejtem.
Közben a nővér zsebkendői elfogytak. Felültem, nyújtottam neki egyet. Visszadőltem, a fájdalom belül visszahúzott. Becsuktam szemeim és vártam… vártam, hogy aludjak, vagy a holnapot… "Levi" holnapját… ez minden, amire emlékszem. Valószínű ezt követően elaludtam. De az idő alatt is sok minden történt másokkal, máshol… Minden ment és megy tovább. Mennie kell, mert tudom, hogy valakinek, valahol, valamikor még szüksége lesz rám! Mindig, mindenkire és minden apró segítségre szükség van!
Semmi sem hiábavaló…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: Temperature
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 185
Regisztrált: 0
Kereső robot: 29
Összes: 214

Page generated in 0.158 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz