Alattam sötétség, de égnek a csillagok,
Nézik a lépteim szomorún ballagok.
Sós könnyem szememből forrásként felbuzog,
Arcomról hirtelen szívemig lecsorog.
Egy árva kisleány lépdel az utcán,
Árnyéka andalog mögötte furcsán.
...
...
Falak néznek össze a ködtől nedvesen,
Hullik a vakolat a párától nehezen.
Kialszik egy lámpa is nem bír már az éjjel,
Utolsó sugarát szórja szerte széjjel.
...
...
...
...
Hirtelen egy vonat töri meg a csendet feketén,
Hullámzik a levegő kemény bádog tetején.
Megmozdul a nehéz fémhideg utján,
Nem engedi a maradás s húzza vissza durván.
Fagyos már a levegő, a levelek zuzmarát viselnek,
Fáradt lábaim a ligetbe cipelnek.
A fák közül lassan előbúj egy árnyék,
Hozzám hajol lágyan s azt suttogja: Várj még!
...
...
Nem maradhatok hát elindulok lassan,
Utánam gurul a hallgatás mélyen az avarban.
Felettem a csillagok kiégnek lassan,
Harcolna a sötét, de nem bírhat a nappal.
Szúrkál a sárga szín, árt a feketének,
Árnyékba rejtőzve találhatnak menedéket.