Emil bácsi világéletében egyszerű, összeszedett, kedves-rendes ember volt. Grünwald Emilként látta meg a napvilágot 1926-ban. Tizenkilenc évig nevelkedett szépen, egyenetlenül. Magas, mokány fiatalembert, egy sasorrú zsidót vittek el a szülői házból. Túlélte. Szépen, csendesen érkezett vissza Szegedre két évvel később anyjához. Apja nem jött vissza, mint ahogy nagybátyja, annak felesége és két gyereke sem. Már a ’60-as évek rabbiként köszöntötték. Valahogy olyan természetes volt, hogy számára minden egyszerűen jött. Feleség, porontyok, anyagi biztonság, elismertség, szerető barátok. Emil bácsit néha ugratták nem éppen zsidó neve miatt, de ez volt minden, ami nem illett bele az idilli képbe. 1997-ben, tisztes 71 évvel a háta mögött aludni tért. Úgy nagyjából örökre.
Szerette az életet, szerette a családját, Istent és a kefirt. Az utóbbit tán a legkevésbé persze a felsoroltakból, de mindenképp meg kell említenünk vele kapcsolatban a kefirimádatát.n Hálóingben halt meg, saját ágyában, saját házában, saját felesége mellett. Mégis…
Ébredésekor anyaszült meztelen volt, kavargó semmivel körülvéve. Hallotta a hangokat, hallotta, hogy felel rájuk… Hogy mit? Azt nem tudta. Aztán látta az embereket, látott egy temetést, forgott egy kicsit a világ… vele is, meg a Nap körül is. Látta a Napot is, mint egy bombát, egy kitörő vulkánt…. Egy tv képernyőjét… Hallott suhogást, egy kis szellőfuvallatot… Nem látott semmit, látta a semmit. Egész érdekes, ha meghal az ember – motyogta maga elé az öreg.
Megkérdezték tőle, hogy ki ő.
- Zölderdő Emil - hangzott a válasz önnön szájából.
- Ki voltál?
- Vagyok.
- Voltál.
- Grünwald Emil vagyok, Szegedről.
- Voltál.
- Tehát akkor meghaltam.
- Igen, természetszerűleg.
- Te vagy az, Isten?
- Én vagyok.
- Magad mellé ültetsz majd a Mennyekben?
- Miért érdemelnéd ki?
- Mindig megpróbáltam helyesen élni.
- Sokan mások is.
- Hát nem elég?
- Elég.
Emil bácsi szemei megjavultak. Nem csináltatott életében sem szemüveget soha, inkább hunyorgott. Most viszont élesen látott mindent. Alföldi parasztház, mázolt kerítéssel, napraforgókkal. Átolvadt az egész felhőkarcolóvá, majd piramissá.
- Mikor voltál legboldogabb, Emil?
- Nem tudom.
- Egy évet mondj…
- Nem tudom, tényleg nem. Mindig jó volt.
- Mindig?
- Majdnem.
- Rendben.
Emil bácsi puha ágyban ébredt. Szemeihez kapott, hogy megdörzsölje azokat.
Kezei… Marka kérges és erős volt, kézfeje erekkel dúsan átszőtt. Kipattant az ágyból. Lábai izmosak, visszértelenek. Huszonhárom éves volt, épp azidős, amikor elvette Sárát. A szobából nem mehetett ki. Nem volt ajtó. Másnap nyolc évesnek ébredt. Harmadnap jó ötvenes volt.
Hatvannyolc nap telt el összesen. Minden egyes nap más évének arcát rakta Emil bácsira.
Aztán a hatvankilencedik napon ajtaja is volt a szobának. Kilépett rajta, és rendezett házakat, utcákat, tereket járt be. Embereket látott, akikkel nem mert szóba elegyedni. Megtették ők helyette. Itt mindenki olyan, amilyen akkor volt, amikor legjobban szerette az életét. Emil bácsinak hiányzott a tizenkilenc és húszéves arca. Elvitte a cica… Elvitte az ördög.
Megjegyzés: Egy személyesebb téma... Hirtelen felindulásból, egyszeri, egy ültömben írt valami. Jeleztétek, hogy kissé nehezen követhető a párbeszédes rész, így megpróbáltam átalakítani kicsit.
|
Online látogatók:
Látogató: 62
Regisztrált: 1
Kereső robot: 16 
Összes: 79
Jelenlévők:
