Egymás lépteit már rég nem követjük.
Lábnyomokat semmisít meg a szél.
Visszafogott sírással önmagunk kövezzük halálra.
Megállt a pillanat. Mozdulatlan a tél.
A kéj nagy áruló,
S már ezzel is beéri az ember,
Ha félelembe taszítottan
Más szemébe nézni nem mer.
Ha józan, csak ritkán hajóz a
Part s kikötők felé,
Inkább hallgatja tébolyultan
A nyílt vizek lélekzetét.
Ha boldogságért küszködik,
Inkább csordultig tölti poharát,
Mintsem felfedje mindazt,
Mit elrejt előle ezernyi fohász.
Útszéli arcok adják menedékét,
Fél-perces lepedőkkel borítja be haját,
S fél-igaz tükörben kacagja végig,
Miként tapossa el lépteivel magát.