Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Te… én vagyok

, 526 olvasás, Icewolf , 2 hozzászólás

Gondolat

"…-Na ne, ma hagy békén – szólt újra az arc, és félrefésülte a szemébe lógó hajszálakat, majd lenézett a hegytetei lakának ablakából a lefele igyekvő patakok tiszta vizére. A nyitott ablakon befújt a szél félre söpörve az asztalon nyugvó papírdarabok monoton nyugalmát. Furcsa érzés tükörképe ült ki az arcra …"




"Hogy meg ismerd magad, meg kell tudni, ki nem vagy, hogy halljad a saját szavad, meg kell tanulni hallgatni, hogy szeretni tudd a másikat, tudni kell szeretni magadat!"
-Micsoda baromság! – mondta csendesen az arc a papírcetli fölé hajolva. – Ki írta ezt a baromságot? Biztos valami túl buzgó irodalmár. Semmit sem tud arról, milyen nap mint nap fel kelni és szembe nézni a világ mocskával! Művész lelkek mi? Badarság!
-Te írtad – hallotta a hangot a fejében. – Miért tagadod meg magadat? Nem emlékszel a folytatásra?
-Na ne, ma hagy békén – szólt újra az arc, és félrefésülte a szemébe lógó hajszálakat, majd lenézett a hegytetei lakának ablakából a lefele igyekvő patakok tiszta vizére. A nyitott ablakon befújt a szél félre söpörve az asztalon nyugvó papírdarabok monoton nyugalmát. Furcsa érzés tükörképe ült ki az arcra, ólom nehéz, de márvány fényes vonásokat húzva szemei és ajkai köré.
-Nem írhattam én! – csattant fel hangosan, majd egy laza mozdulattal a kandalló felé hajította a sebtében összegyűrt papírlapot. - Ez baromság soha sem írtam ilyen bugyuta versikéket!
-Gondolod? – hallotta újból a hangot. – "Papírra vetem azt mi bennem él, papírra mert írnom kell bár nem tudom mennyit ér…" Elég érzékeny lélek voltál annak idején, és én szerettem amit csináltál.
-Mi lenne, ha csak egy napra békén hagynál? Nem elég, hogy már évek óta kísértesz? Különben is ki vagy te?
Nem érkezett válasz. A férfi fel állt a kopott íróasztaltól és a tükör elé lépett, hosszú vaj fehér szakálla kócosan csüngött alá barázdált arcáról, apró barna szemei pedig mint hegymélyi gyémánt bújtak meg ráncos vonásai között, melyekre talán már saját alkotója sem ismert volna rá. Fésületlen hajzuhatagából pedig villámhárítóként meredtek az ég felé a megtört, ápolatlan hajszálak ezrei.
-Jellemző, ilyenkor nem válaszolsz! – harsogta hangosan, kezébe vette borotváját, majd hirtelen megfordult és kivágta az ablakon, majd dühösen toppantott egyet. – Most mi a frász bajod van?
-Semmi – szólt újból a hang.
-Akkor meg?! Válaszolj, ha kérdezlek!
-Nem mondok meg mindent, ahogy te sem írtál le mindent amit gondoltál.
-Na most fejezd be ezeket a rózsaszín hablatyokat. Soha sem írtam!
A férfi a kandalló felé sétált, hogy fát dobjon még a lángok közé, amikor a hang újból megszólalt:
-Miért tagadod meg magad?
-Mondtam, hogy mára fejezd be! Nem megmondtam?!
-De. Te mondtad.
-Akkor meg?
A szél újra becsapott az ablakon és a kandalló tüze meghajolt ereje előtt. A férfi komótos mozgással megindult az ablak felé és becsukta. A rézkilincs hideg, fémes érintése egy pillanatra megrázta a férfi testét. Emlékezett! De ahogy jött olyan gyorsan törölte ki gondolatai közül az emlék furcsa, émelyítő érzését, egy könnycsepp azonban így is utat talált szemi rideg páncélja mögül, és meg indult lefele az arcán. Sorra hagyta maga mögött a kisebb- nagyobb barázdákat, hogy végül elmerüljön a férfi fehér szakállának őserdei kócai között. A férfi leült az asztalhoz és tollat vett a kezébe. A penna érintése újból felkavarta és újabb emlékek törtek rá, melyeknek már nem tudott ellenállni a szíve köré felhúzott vastag jégfal, ösztönösen írni kezdett: " Havas Alpok csúcsai fölött táncol a nap…"
-Na ugye, hogy megy! – kacagott fel a hang. – Most már emlékszel?
-Igen – bólintott a férfi és az emlékek hada ezúttal árvízként törte át agya azon részének hatalmas várfalát amely nem hagyott teret régi énjének felszínre töréséhez.
-Emlékszel az utolsó sorokra?
-"Hogy soha ne tagad meg mi vagy, tudni kell… "
-" … tudni kel szeretni hagyni magad!" Menj vissza!
-Hova?
-Oda ahonnan jöttél!
-A városba?
-Nem. A barátaidhoz!

Odakinn hideg szélfújt, benn a faház rejtekében a kandalló mellet legalább meleg volt. De a férfi eltökélten ballagott lefelé a hegyoldalon. Csizmája átázott és már alig érezte fagyott lábújait, de nem maradhatott tovább oda fent. Oda fent, a börtönben, abban az erődítményben amit saját maga épített, saját két kezével nem gondolva arra, hogy… hogy egy nap majd az önmaga választott száműzetés lesz a vállára telepedő bánat. Régen ez tűnt a legjobb megoldásnak, de akkor még fiatal volt, inkább engedett a büszkeség sötét akaratának, mint hogy belássa hibáit. Pórba dobott mindent amit felépített, álmokat és vágyakat, szerelmet és híd ként szolgáló barátságokat, majd neki vágott a vadonnak. Most már tudta, hogy hibázott…
-Ki vagy te? – kérdezte hangosan, és remélte, hogy a hang felel neki.
-Aki segít.
-Angyal?
-Nem.
-Akkor ki vagy?
-Tudod te azt.
-Te… te én vagyok!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Novella
· Írta: Icewolf
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 310
Regisztrált: 1
Kereső robot: 23
Összes: 334
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2215 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz