"…ott, ahol a vörös fenyők kihalnak, és már csak a mályvák
utáni létnek szalutálnak narancsfák, keresnek valami fényt,
de a kéknek már nem kell szerencsét próbálni…"
eső kopog
szürke a fenyér, és a lét gomolyog, amint a
fekete repülők szülnek fehér felhőket,
összetöpörülnek és elhúznak délnek
sötét szemedben ragyog a téli harmat
hármat akartál és te! akartad
igen, mindig is téged akartak,
nem menekülsz
fejed alól hullámokban vágtatnak elő sárga pici csikók
szemük rebben, félelemben élnek,
de futnak szabadon, át a léten le, le délnek,
ott, ahol a vörös fenyők kihalnak, és már csak a mályvák
utáni létnek szalutálnak narancsfák, keresnek valami fényt,
de a kéknek már nem kell szerencsét próbálni, mert kék
minden, minden kék, a nimfák szoknyája mögül settenkedő
szellő a hajakban, kék a tepsi sütemények mogyorós tetején
a cukormáz és kék a bordó mályvaszín,
kék a fák alatt futó patakban a halakban az ín,
itt még a félelem szaga is kék,
kék az omló sziklák odvában a medvék
ordítása, kék, ahogy nyösszög, vágyik társra, és kék
ahogy belenyugszik az elmúlásba,
kék ebédet ebédel a béres a bércen
kék ahogy lány fut tündéri-szépen
és kék a fiú vágya, maradása,
más utáni téged-álma
……… esteledik
baglyaim megrázzák tollukat
hűvös fut fel a csűdre a karmok alatt
a téli éj feketén visszhangzik szívemben,
hullámot vet a szárnyak puha moraja a csendben
hullámot vet,
lassan felfoszlik, sima felszíne alig rebben,
ahogy hideg ujjaim még tartanak, fogva,
meleg tekintetedben