Keresztapám elmúlt hetvennégy éves. A történet – legalábbis az eleje - amire most visszatekintek 65 éve történt.
Kisgyermekként – most úgy tűnik - minden alkalommal elmesélte, amikor találkoztunk.
Itt az ideje, hogy megírjam.
Tél volt, de nem ilyen, mint most, hanem igazi havasok-béli, farkasordító tél.
A nagypapám juhász volt, a legnagyobbak egyike, ahogy mondták és nem elsősorban fizikai magassága miatt, bár akkoriban szálfatermetűnek számított a több, mint 180 centijével. Sosem volt beteg, sosem keresett kifogásokat és a gyermekeit idejekorán igyekezett megtanítani mindarra, amit tudott. Így történt, hogy azon a télen a kilencéves keresztaput is magával vitte juhokat őrizni. Nem volt ez kirándulás, sem kaland. Komoly próba volt, mert sok körülménytől függött a visszatérés, de biztosan állíthatom inkább hónapokban, mint hetekben mérték az idejét, ez alatt az idő alatt pedig nagyrészt kizárólag magukra számíthattak.
A juhnyájra úgy emlékeztek a régiek: nem nagy volt édes fiam, hanem addig tartott, ameddig a szem ellátott. Ez volt a család, vagyis a família egyetlen vagyona, a házon kívül, így az értékét felbecsülhetetlennek mondanám. A védelmére papám volt az egyetlen felnőtt férfi. Volt még a bojtár, tizenöt éves forma fiú, keresztapu, a maga 9 évével és a kutyák. Puliból 4 vagy talán 5 is és a büszkeség: egy kuvasz.
A kuvasz nem terelni, hanem - ha kellett - harcolni.
Sötét este volt már, a juhok összebújtak, az emberek pedig a kis juhászkunyhóban ülték körül a tüzet. Kinn tombolt a vihar, de ez nem aggasztotta őket. Készülődtek az esteebédhez és nagyapám azon tanakodott, vajon megtámadják-e a juhokat a farkasok. Időről időre kiment, a nagy suba megvédte a fagytól, visszajövet csak az orra piroslott. Megnézte a kutyákat, a juhokra nem volt gondja, mert arról a pulik gondoskodtak és tudta jól, hogy a viharban nincs az a "birka" amelyik csak úgy elkóborolna.
A kuvasznak valami baja volt, harákolva kapkodta a levegőt, így azt papa beengedte a kunyhóba, és a segédre bízta, ő pedig még egy körre visszatért az állatokhoz.
A segéd levette az acélból készült fogas nyakörvet és épp vizsgálta, amikor meghallották a farkasokat.
A farkasok szinte sosem támadnak emberre és csak nagyon ritkán támadnak jól őrzött juhnyájra, de ez nagyon hideg tél volt és ilyenkor a toportyánok elfelejtik a szabályokat. Egészen közel kerültek a kunyhóhoz és vonyítani kezdtek
Papa ekkor lépett be az ajtón. A nagy kutya egy pillanat alatt kiugrott a segéd öléből és az ajtón át a szabadba iramlott, hogy tegye a dolgát.
A nyakörv, ami a csatában védhette volna a végzetes harapástól a kunyhóban. maradt, így a biztos halálba rohant, mert a falkában támadó farkasok ellen anélkül semmi esélye nem volt
Papának nem sok ideje maradt a döntésre. Rámordult a segédre, aki épp a ködmönét kapta magára, hogy részt tudjon venni abban, ami következik:
Eszedbe se jusson – aztán villant egyet a szeme és keresztapámhoz lépett.
Adott egy csókot a homlokára: Ha nem jönnék vissza- kezdte, de nem fejezte be.
A két gyerekre vágta az ajtót és a kutya után eredt.
Lassan, végtelenül lassan telt az idő, a perceket sóhajokkal mérték, a kunyhó csendjébe beszűrődött az acsarkodás zaja. A bojtár remegett, nézte a tágra nyílt szemű kisfiút, aki az apjáért aggódik, és ment, rohant volna segíteni, a gazdához és a kutyához, bármit is mondott neki az "öreg". Minden más esetben utána szalad, de így: itt ül a kilencéves kisgyerek és ha magára marad, akkor nincs esélye itt – távol mindentől.
A szentségit, a szentségit -hajtogatta és a felgyűlő könnyeit törölgette a szeme sarkában, aztán meg keresztapámat ölelte, amikor már sok-sok perce várakoztak.
Motoszkálást hallottak, a két gyerek egyszerre ugrott az ajtó felé. Papa volt, a kutyát az ölében hozta. Nehezen lépett, hamarosan az is kiderült miért. A jobb lábán egy döglött farkas csüngött. A dög átharapta a csizmát és amikor nagypapa lesújtott a fokossal szájzárat kapott. A papi hat-nyolc csapással verte szét a fejét, aztán bekötözte a két centi mély sebet a lábán. Persze csak miután a kutyát ellátták. Másnap hét farkas-tetemet szedtek össze a nyáj körül.
Keresztapu szerint az volt a leghosszabb húsz perc, amióta a világ létezik.
Nagy kaland volt - keresztapunak mindenképpen. Nagyapa … neki szerintem egy kisebb hegen kívül nem jelentett mást, mert az élet akkoriban kemény volt, elképzelhetetlenül az.
Pár év múlva meghalt a testvére és annak felesége is. Miután más megoldás nem volt papáék vették magukhoz a gyerekeket, így a saját héttel együtt másik hétről is gondoskodni kellett Tizennégy éhes gyerek, a csecsemőtől a tizenhat évesig. Papa a nyájjal, mama egyedül - otthon.
Abban az évben, amikor a család a duplájára nőtt szintén farkasok jöttek.
Két lábon jártak, hárman voltak, lőfegyverrel, az egész nyájat és az életét akarták…
Papám két teljes napot gyalogolt utána a legközelebbi orvosért… aztán papért, mert nem akarta végtisztesség nélkül eltemetni őket.
Amikor megváltozott a világ, más emberek lettek az urak. Ők is a nyájat akarták, de tudták, hogy papa nem fogja aláírni a téesz beléptető nyilatkozatát.
Valami ürüggyel felcsalták Tokajon a hegyre, ott körbeállták. Véresre verték, kierőszakolták az aláírást, aztán feltették egy szekérre és lelökték a hegyről.
Mindene összetört, de nem halt meg.
Üzent a kórházból: azok, akik megvárják, míg felgyógyul magukra vessenek!
Senki nem volt közülük annyira ostoba, hogy ne költözzön el legalább kétszáz kilométerre, de azt hiszem az életük már örök rettegésben telt el.
A család elboldogult a nyáj nélkül is. Csak a papa szája szegletében keseredtek meg a ráncok – de - én legalábbis úgy emlékszem - azok is csak akkor, ha senki nem volt vele a családból.
|
Online látogatók:
Látogató: 51
Regisztrált: 4
Kereső robot: 16 
Összes: 71
Jelenlévők:
