Navigáció


RSS: összes ·




Novella: IDŐ

, 392 olvasás, GTaylor , 3 hozzászólás

Gondolat

Higanyjárással lépked a pályaudvar öreg betonján. Fiatal még. Mozgása könnyed, termete meglehetős, az arca átlag, szemei büszkék, a haja pedig rövid, és már most őszbe hajló. Kezében egy ódon bőrönd, talán a nagyapjáé lehetett. Laza közönnyel szeli a levegőt megannyi hangosbemondó közlemények közepette. Az embertömeg szinte szétnyílik előtte, mint Mózes előtt a tenger. A padokon diákok üldögélnek, hátukon a mindent elnyelő zsákok pompás színekben tündökölnek, s életet visznek a pályaudvar szürke hangulatába. Egymás hegyén-hátán az újság, és könyvárusok kínálgatják portékáikat, majd a falatozók sokasága zárja el az utat, a menekülés útját.

A síneken megszámlálhatatlan kilométert futott vagonok állnak sorba egy egységet alkotva. Színük: koszos. Néha egy-egy ordibálás tör utat magának, s felhívja a figyelmet a cseppet sem figyelemre méltó dolgokra. A peronon idős nénik cipelik batyujukat a nagy Bevétel reményében. Aztán csalódnak, de holnap ismét itt fognak ballagni, hátukon a portékával. "Paprikát tessék, itt a legolcsóbb a mézédes paprika, csak tessék, tessék…"
A sarkokban színes bőrű egyének kínálnak sok mindent, de elsősorban ráfázást az embereknek.
Z., a fiatalember. Történelmi útra készül. Valahová. Sok vonat áll a vágányokon, oly mindegy, hogy melyikre fog felszállni. A hangosbemondó figyelmeztet: vigyázzunk a vágányok mellett, között, mert jön ez, jön az, tolat ez, betol az.
Z. szerint a hangosbemondók a világ legfigyelmesebb emberei. Majd találomra felkapaszkodik egy kocsira, s beül a legelhagyatottabb fülkébe, vagyis egy üresbe. Most már csak várnia kell. Várni, hogy aztán lassan, nagyon lassan a visszaszámlálás megkezdődjön, s a szerelvény valahová a messzeségbe elinduljon. Egy Végállomásra.


Idő: periodikus folyamat, végtelen fogalom, beláthatatlan mélység. Fogalom, mely elérhetővé teszik az emberek számára, hogy minden egyes cselekedetükhöz valamilyen egységet rendeljenek. Ekkor felkeltem, ekkor dolgozni mentem, amakkor randiztam, máskor meg végre ágyba vittem kedvesemet… Idő: egy olyan szó, mely csupán arra való, hogy az elmúlásig mindent beosszunk. Meg az órák létfenntartója. Hiszen, ha nem lenne idő, nem mérhetnének semmit sem a órák.



Vízcseppek mázolódtak szét az ablaküvegen, a táj sebesen rohant a szerelvény mellett az örökkévalóságba. Z. fásultan figyelte a fák rohanását, a házak lomha kocogását, apró hulladékdarabok őrült vágtázását.
"Hiszen ők itt lesznek akkor is, amikor én már nem leszekI" - sípolt agyában a felismerés. Az ifjúság. Az ifjúság az, ami ilyen sebesen tud még rohanni. Z. sajnálta ifjúságát. Kevés dolog volt életében, mit ennyire szeretett.

S egy láthatatlan óra fáradtan ütött kilencet.


Z. rúgta a bőrt a kispályán, nem messze a konzervdobozváros-béli lakásuktól. 8. Emelet. Ennyi az élet. Vagy a halál. Kevés négyzetméteren átlagos nyugalom, egy megszokott, statisztikába illő család. Apa, anya és egyetlen gyermekük: Z. Persze a család tovább terjed, népes is eléggé. Meg átlagosak. A Chinoin utca zsúfolt magányából, a lavór mellől és a rozoga bicikliről átkerült Z. a forgatagba. Akkor még kevés ház állott a telepen, de a szocialista tervek /ki tudja hányadik?/ előre jósolták: lesz itt még egy önálló város. Lélekszámban igazuk lett. Kevés hely van a földön, ahol ekkora területen ennyi embert helyeztek el. Éljen a mozgalom!
Tehat újpest szigorú rendezetlenségei és kicsapongásai helyett a meleget adó panel- ház szorított helyet Z.- nek meg családjának. Ők mindig rendesek voltak vele. Mindenki szerette nagy általánosságban. Z., a mosolygó vadóc! Folyton nevetett, nem akart sohasem bánatot okozni senkinek. Ha pedig mégis megtörtént, akkor hát igyekezett a lehető leghamarabb bocsánatot kérni.
"Mit írtak az ellenőrződbe fiam? Csak nem intőt?"
Aztán felnőttek az álmok. Lassan, nagyon lassan. Még szerencse, hogy a focimeccsek mindig izgalmasak voltak, hiszen szeretett támadni és védekezni egyaránt. Mint akár most. Mint az életben. Szerette a szüleit, ez most sincs másként. Nem panaszkodott soha, nem illett volna hozzá, elvégre jó gyerekkora volt.
De nem sokan értették meg. Hogy mit szeretne, mire gondol, mik a tervei, mi a vágya, mit ért szereteten. Hogy hogyan tud szeretni, és adni, igen, mindig szeretett adni. Ajándékai nem érdekelték. Hanem ha ő adott! Árgus szemekkel figyelte a reakciókat. És boldog volt, ha más boldog volt. Szomorú volt, ha más szomorkodott. Úgy tűnt, eggyé olvad mindenkivel, szeretetben, bánatban. Oroszlán havában született, ez így hát természetes.



Sokat írt. Leveleket, verseket, rövid novellákat. Leírt mindent, mi benne ragadt. Így próbálta ellensúlyozni félénkségét.

"Apám, ha Orpheusz hangján tudnék szólani,
s varázs-szavam követni hívna szirteket,
s beszéddel bírnék elbűvölni bárkit is,
megtenném. Csakhogy lásd, egész művészetem
a könyv. Hát ezt adom csak, mert csak ezt tudom."

Euripidész: Iphigenia Auliszban (Fordította: Devecseri G.)

Apja volt a barátja és harcos társa. Tűz és víz. "Hogy hasonlítanak egymásra, mint két tojás! - mondták sokan. De a tojások nem harcolnak, csak gubbasztanak és várják gazdájukat, ki belakmározza őket. Vita sok volt köztük, a kibékülés ugyanennyi. Természetük egyforma, így hát elvileg "két dudás nem fér el egy csárdában". S mégis elfértek.
Anyja volt a titkok megtartója, meleg érzések melegágya. Fekete haja suhogva lebbent az éjben mindenkor. Szavai határozottak. bátorítóak voltak. Mindig egyszer döntött, s mindig jól. Kevés ember lehet a földön, ki ennyi szeretet kapott az édesanyjától.
Villám is csapott a piciny lakásba. Apja hirtelen bottal kezében jelent meg előtte. "Szeretlek!" Nem tudott jobbat, szebbet mondani. Bánatos napok következtek, de túlélték a csapás okozta megrázkódtatást. Mert Z. mindent megpróbált túlélni, elérni, megszerezni, megkapni, elhagyni, szétszórni. És szeretni…
A táj egybemosódott már. Z., kinek arcán ráncok gyűltek, cigarettát vett elő zsebéből, rágyújtott, s a bagó kókadtan lógott szájából. Meggyötörve bár, de törve nem, kíváncsian nézett a távolba. Fura érzések gyűltek benne, mint oly sokszor ha kitisztult lelke. - Csak nézni kell a suhanást, s minden rendbe jön - mondogatta magában. C-moll- ban krákogott egyet, fészkelődött. Türelmetlen most is, mint mindig. A vonat somolyogva hagyta maga mögött a tájakat, árnyakat, soha nem látott álmokat.

S a láthatatlan óra izgatottan kopogott egy mélabús hatost.

Eltelt már több év, valljuk be, túl vagyunk a második ikszen; Z. szíve öröm-dalt zenélt akkoron. Nem volt ember, ki ekkor megsérthette volna. Szerelem. Lágy dallamokat suhogtak a fák levelei, énekelve hulltak alá a föld porába, hol mosolyogva hunyták le szemeiket. Mert nem olyan volt ő, mint a többiek. Más! Szőkés haja lobogott vidám arca körül, mint lángok a parazsak felett, szemei életet adó fényt sugároztak szerteszét. Alakja kecsesen vonult el szemei előtt. Ő az, csak láthat, kit nem foghat. Őt csak szeretni lehet. Ő az, akivel az idő úgy múlik el, mintha rohannának a messzeségbe. Szavaik együtt vannak, érzéseik nemkülönben.
- Szeretsz kedvesem?
- Mint erdő a mélyében bujdosó apró vadakat, s mint virág az elhullajtott szirmokat.
- Vágyakozol-e még?
- Mint madár-lány a párja után, ki fészket rak, s mint hold fent az égen, hogy ragyoghat.
- Vártál-e rám, édesem?
- Mint aggódó szülő piciny gyermekét, melyet elrejt még a teste.
- Hol vagy, kit én úgy szeretlek?
- Ott, hol te nem jársz, csak álmaidban, és vágyaidban; hol terem minden, mi jó és jobb az embernek. Fogadnálak én, ha megtehetném, de nem tehetem. Így legyek szép benned, így szeressél engem, s én is így szeretlek téged.
A talpfák sora kopott lábai alatt. Z., fiatalember ment tovább. Kit szeret, nem érhet el. Erdő mellé ért, mely sötéten kacsintott rá, nézték őt a fenyők és a fűzfák. Pompáztak ott még puszpángok, diófák, melyek vének, mint az öreg bolygó, jegenyefák, melyek kúpos koronájukkal magasabbnak tűntek az égnél is. A földből réti csenkeszek, puha rozsnokok, francia perjék sokasága kandikált kifelé. Néhol gombák feje villant a félhomályban.
"Darvadozik elmúlt ifjúságom, s nem lesz soha egyetlen ember sem, ki mellém állna, kezemet fogná, s vezetne át eme erdőn." Futva menekült akkor kifelé. Kifelé az ismeretlenből, a végzetből, a magányból. S gyenge volt. Zokognia kellett, nem bírta tovább. Összeszedte erejét, hiszen sok van még, és elindult át a völgyeken valahová, ahol fogadják. A dombok szemérmetlenül ásítoztak, míg áthaladt rajtuk a megtört idegen.
"Hol jártam én csillagom?
Ilyen volt akkor Z. Ilyen, s nem más. Lázadozó, nem megalkuvó és persze szerelmes. Z., a fiatalember, ki szereti az életet, a régi éveket, az álmaikat, az emlékeket. No meg a lányokat. "Talán tényleg álom-lány voltál, de nem hiszem, mert nem is akarom!"


Meg-megrázkódott a vagon a talpfák egyenetlen sorai felett. A ráncok egyre mélyebbek lettek Z. arcán, szemei nagy szomorúsággal néztek a távolba, kezei kerestek egy gyufát, s szíve is mind fáradtabban verte a falat, hol kopogtatott. Múlik az élet felette is, mint más halandón. Zakatolva szelte a szerelvény az utat, a levegőt, az Időt maga előtt.
- Messzire utazik? - szólt rá a kalauz, valahonnan irtó nagy messzeségből.
- Merre az élet keletkezik, s ahol majd az idő megáll.
- Szóval a végállomásra – hagyta rá.
- Így is lehet mondani.
Hangosan búgott a mozdony egy jó hosszat, őzek szökkentek el a vonat mellett.
"Hová ez az iram?"
Újabb gondolatok szökkentek a magasba, várták Z.- t, a fiatalembert, ki felett az idő eljárt.

S az óra ismét dorombolni kezdett, most egy csillogó hármast.


Z. hirtelen - természetesen fiatalemberként - egy ház előtt állt. Amolyan svájci mintára készült, bordó cserepekkel, hófehér vakolattal, nagy kerttel. Az ablakok redőnyökkel jelezték a reggelt és az estét. A kert virágok sokaságával hívta fel a figyelmet magára. A csodás növények között apró törpék kandikáltak ki. A fű egyenletesen volt lenyírva, és olyan simára, mintha víztükröt látna az ember.
“ Álmaim háza."
Benyitott óvatosan, mintha szellemek rejtőznének a belsejében. Elállt a lélegzete. Bútorok helyett hatalmas vetítőernyők álltak a szobákban, s mindegyiken élete eseményei peregtek villámgyorsan. Visszafelé. A falakról málladozott a tapéta, a vakolat hullott a mennyezetről, a csapok rozsdától roskadoztak, a padlón a parketta felrepedezett. Akár egy csatatér. Tehát az egész csak díszlet - futott át rajta a gondolat. A képeken megállíthatatlanul villództak a különböző események. Megannyi nosztalgia!
Balatonboglár, a részeg éjszaka, Csorba-tó és a nagy szerelem, érettségi vizsga, hatalmas öröm és megkönnyebbülés. Hűvösvölgy, s az ifjú évek, Rédics és a csodás hangulat, otthon, a szerető család, házibulik, és a sok nő meg az az ital; és még megannyi aprócska szilánk, melyből összeáll eddigi léte.
Bekukkantott a hálószobába, hol a képernyőn remegő nagy ágyon nevek hevertek, a
nappaliban egy tánciskola kelt életre, szólt a tangó, a szamba, a rumba, a cha-cha-cha, és a rock and roll. Majd csend lett hirtelen. A ház elhallgatott. Megunta a beszélgetést? Talán írni kéne igaz papírokra?
Halk recsegések keltek életre, valahol tompa puffanással egy szekrény dőlt romba, a falak dülöngélni kezdtek, a por behálózta az épületet, hullani kezdtek a téglák legfentről.
Z. ijedten nézett maga elé.
"Mi ez? Ilyen hamar? Most mit kell tennem?"
Nagy robajjal szakadt le az emelet, a falak bedőltek, nem tudván elviselni a nagy terhelést. A romok között fényképek keltek életre, de rögtön sárgulásnak indult mindegyik. Majd szikra pattant. Csak egy sercenés. Lassú kedvvel indultak a lángok útjukra, s nemsokára az egész épület tündökölt a fényes csóváktól. Megannyi gyöngy gurult szerteszét a padlón, mely igen recsegett. Valaha kláris lehetett a sok gyöngyből. Egyet felvett, s belenézett, míg körülötte tombolt a Vég. Könnyei kicsordultak szeméből, fájt a szíve nagyon, nem akarta itt hagyni ezt a házat, mely az övé. A golyóban pedig édesanyját látta, amint féltő mosollyal ránéz.
"Szeretlek, fiam!"
Rezignáltan vette tudomásul, hogy itt már nincsen hely neki.
"Az összes jegy elkelt!"
Tompa robajjal omlott földig a csodálatos épület. Z. rémisztő sikollyal rohant ki az utolsó pillanatban.
- Végállomás! - rivallt rá a kalauz.
Z. nehezen állt fel, botját kezébe fogta. Ősz haja furán csillogott a kupé félhomályában. Előkotort egy cigarettát. Rágyújtott. Levette bőröndjét - mely a nagyapjáé lehetett - a csomagtartóról és elindult.
"Ez a végállomás is olyan, mint a többi."
Az állomásépület már százötven éves is lehetett, az egész helynek talpfa és sín szaga volt. Fásult vasutasok végezték ráérősen munkájukat.
"Egy végállomáson sok munka van!"
Már sötétedni kezdett, és Z., fiatalember lassan bandukolt egy kietlen földúton. A végén ódon kerítés, rajta a felirat öles betűkkel: TEMETŐ.
"Mit keresek én itt? - rivallt magára. Minden-mindegy alapon benyitott. A csend mintha csak a kapu után kezdődött volna. "Tizenkettő"- jutott eszébe gépiesen. Az egyik sírsor végén egy betemetetlen gödör ásítozott. Nem volt nagy, éppen elfért benne egy kisebb táska. "Vajon miért?"
Mintegy varázsütésre, Z. nagy buzgalommal cselekedni kezdett. Rájött, hogy miért van
itt. Letette a földre a bőröndjét, mely nagyapjáé lehetett, s a benne lévő dolgokat komótosan kezdte belepakolni a sírba. Előkerült onnan minden: fényképek, levelek, versek, regények, festmények, gyöngygolyók, különböző kacatok, ruhadarabok, filmek, s végül egy nagy vekker, mely azonban csöndes volt.
"Megállt az idő!"
Felhúzta, beállította és a sok holmi legtetejére helyezte. Odament a kerítéshez, elvette a neki támasztott ásót és betemette a gödröt. Egy percig még ott állt felette, aztán Z., aki tudja már, miért jött ide, s ráadásul fiatalember, ruganyos, sőt, higanyjárással elindult a földúton visszafelé egy jobb helyre, egy másik végállomásra. Kezében most is ott libeg bőröndje, mely egykoron nagyapjáé lehetett.
- Szeretem a végállomásokat - dúdolta magában.



Az Idő, mely periodikus, végtelen, s beláthatatlan mélység, valamint az órák létfenntartója, tovább Zúgott. Mint a tájak elfelé a robogó vonat mellett. Hatalmas csend telepedett a környékre. Egyetlen pont volt, ami mozgott ebben a néma végtelenségben: Z.
S csak néha lehetett hallani egy ócska vekker mocorgását, mely hant alatt tért nyugovóra, amint mutatói dolgoznak, végzik feladatukat, mérik a megmérhetetlent, az Időt; talán mindenkinek, vagy talán csak Z.- nek.

Szabó G. István

Megjegyzés: Egyik első írásom.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Novella
· Írta: GTaylor
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 206
Regisztrált: 0
Kereső robot: 34
Összes: 240

Page generated in 0.1447 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz