Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Az írás szabadsága - (hogyan írjunk jól?)

, 2438 olvasás, milotrotasz , 17 hozzászólás

Paródia

Mihail Liszenkonovics éppen végzett a reggeli postája átolvasásával, amikor egy elképesztően rongyos ruhába öltözött alak lépett be az irodájába. Gyorsan összerendezte az előtte heverő nagy papírkupacot, és miközben asztalának fiókja mélyére süllyesztette azokat, kimérten biccentett imént érkezett látogatója felé, jelezve ezzel, hogy foglaljon helyet. Mihail Liszenkonovics a vele szemben ülő alak minden porcikáját alaposan végigszemlélte, vizslató szemei előtt semmiféle apróság nem maradhatott titokban. Nézte ezt a fagyos, öreg arcot, az ormótlan nagy fejet, amely egy vékonyka kis nyak tetején üldögélt, s tekergőzött jobbra-balra, elképedve szemlélte a szürke színű, toldozott-foldozott zakót, amelyből már jócskán kifogyott, és arra gondolt, hogy még el sem kezdődött a napja, de máris elment a kedve az egész élettől.

Mihail Liszenkonovics középkorú úr volt, aki mindig elegánsan öltözködött, megjelenésében mégis volt valami zavaró, valami megmagyarázhatatlanul nem oda illő. Nyakkendője ezúttal kicsit csálén állt, arca viszont ápolt volt és tisztán beretvált. Számára roppant fontos volt, hogy jó benyomást keltsen, és megrögzötten tisztaságmániás volt. Beszélgetés közben jóformán percenként lekapta peckes orráról az okulárét, hogy elegáns zakójának zsebéből előkaphassa selyemkendőjét, és megtörölgethesse vele az olvasásban és a kemény munkában megfáradt lencséket. Ha éppen nem a szemüvegével foglalatoskodott, keze mindig az asztal alatt matatott, vagy a lába mellett nyugtatta karjait – ezt csak akkor láthatta a vele szemben ülő, ha szavába akart vágni, ekkor az addig elrejtőző pufók ujjak a levegőbe emelkedtek, jelezve, hogy tulajdonosuk szót kíván szólni, és ezért a világ körülötte a legjobban akkor teszi, ha megszűnik létezni.

-Üdvözlöm, már vártam önt! – kezdte kimért hangján Mihail Liszenkonovics – Végre személyesen is megismerhetem! Nagy híre van a költészet világában!
-Nagyon örülök, hogy itt lehetek – szólt egy rekedtes hang, amely a toprongyos úriember szájából lopakodott elő –, mindazonáltal meg kell jegyeznem az elvtárs úrnak, hogy én kérem nem költő vagyok. Regényeket és színdarabokat írok.
-Az most mindegy! Ideszóltak nekem, hogy segítsem a munkáját.
-Nagyon hálás vagyok az elvtárs uraknak, hogy figyelnek rám.
-Hát igen, mi mindig foglalkozunk azokkal, akik kiérdemlik a figyelmünket. Önről pedig mindenütt csak jókat hallottam, pedig elhiheti, sok gazember megfordul ebben az irodában, akik már csak passzióból is előszeretettel mondanak másokról rossz dolgokat. Veszélyes dolgokat.
-Értettem, elvtárs úr!
-És hagyja abba, legyen kedves, ezt az elvtársurazást! Barátok között nincs ilyesmire szükség, nem így van, kedves barátom?
-De így van, elvtárs… igen, így van.
-Persze, hogy így van!

Rövid hallgatás következett. A pillanat mozdulatlanságát megtörve a kezek előugrottak az asztal lapja alól, az egyik lekapta Mihail Liszenkonovics orrnyergéről a szemüveget, a másik pedig a zakóból előhalászott kendővel törölgette azt, módszeresen és alaposan, egyetlen maszatot sem hagyva ki az üvegen. A férfi meggyőződött róla, hogy makulátlan munkát végzett, majd visszacsúsztatta a kendőt a helyére, és a szemüvegét is újra felvette. Pislogott az előtte ülő alakra, mint egy kíváncsi hal.

-És mondja barátom, hogy szolgál az egészsége?
-Jól szolgál…
-És hogy van a családja?
-Kitűnő egészségnek örvendenek ők is.
-Két lánya van, így igaz?
-Két lányom van.
-A felesége is jól van?
-Jól van ő is, köszönjük.
-Hát a kutyájuk?
-Két hónappal ezelőtt elszökött.
-Őszintén sajnálom.

Ismét rövid szünet következett, a szokásos szemüvegtörlési ceremóniával. Az író ismét végignézhette az a pontosan megkoreografált mozdulatsort, amelyben mindig minden ugyanúgy történik a kendő előkapásától a szemüveg visszahelyezéséig.
-De térjünk a tárgyra, ha nem bánja, úgyis olyan rövid ez az élet! Megkínálhatom esetleg valamivel?
-Nem kérek semmit, köszönöm. Nem vagyok szomjas.
-Ugyan már! Hát nem is azért iszik az embernek nevezett állat, mert olyan szomjas!
-Rendben van. Belátom, hogy szomjas vagyok. Talán mégiscsak innék egy kis vizet.
-Barátom, ne sértsen meg, kérem! Remek italunk van.
Ebben a pillanatban a szoba oldalán lévő ajtó kinyílt, és egy inas parányi ezüsttálcán két pohár áttetsző színű folyadékot hozott be. Letette Mihail Liszenkonovics üres dolgozóasztalára, majd biccentve elhagyta a termet. A poharak pedig annak rendje és módja szerint összekoccantak.
-Térjünk is a tárgyra, mert rohan az idő! Hogy is kezdjem? Elolvastam a regényét. Nagyon nagy hatást tett rám. Remeknek találtam. Igazán remek alkotás!
-Nagyon szépen köszönöm a dicséretet.
-Ugyan, ez csak természetes. Én mindig a szemébe mondom az embernek a dicséretet. Ön pedig egészen kiválót cselekedett. A regénye mesés lett! Káprázatos!
-Ön túloz.
-Nem, dehogy! Réges-rég nem olvastam ennyire plasztikus, összetett alkotást. Minden cselekményszál a helyén volt benne, a szereplők szépen kidolgozottak és valóságszerűek, miként a világ is, amelybe belehelyezte őket. Ön gyönyörűen örökítette meg az orosz városi életet, felvéve a versenyt nagy elődeivel! Ön igazi művész, aki nem csak a művészetnek, de hazájának is él, és a mi bölcs vezérünknek.
-Ön remekül ért a művészethez.
-Ó, én magam nem tudom elfogadnia dicséretet, kérem, ne legyen hozzám ilyen jó! Szó ami szó, az évek során beletanultam ebbe, de még mindig néha úgy érzem, hogy semmivel sem állok azok felett, akiket alkalmasint kritizálok. De hát mit van mit tenni, ez a munkám! A mi feladatunk mindig az, hogy a lehető legnagyobb szorgalommal lássuk el a ránk bízott feladatot.
-Értem. Örülök, hogy szereti a munkáját.
-Dehogy szeretem, kedves barátom, dehogy szeretem – mondta Mihail Liszenkonovics, és olyat tett, amit eddig még soha a beszélgetés során. Felpattant az asztaltól, és a dolgozószobájának tágas ablaka elé állt, kitekintve az ébredő városra.- Másra születtem én is! Tudja, más világ volt itt régen, nem volt szükség arra a feladatkörre, amit most én ellátok. Nem volt ennyire kiélezett a helyzet körülöttünk, és nem kellett attól tartani, hogy az ellenség esetleg ránk tör, lerohanva és elpusztítva mindazt, amit dolgosa kezek munkájával építettünk évtizedeken keresztül. Más élet volt akkor! Katona voltam én is. Lehettem volna valaki talán… de tudja, mondok én magának valamit! Szuronnyal vagy tollal harcolni – egyre megy. Mindegy, melyiket forgatom meg az ellenség gyomrában, mindkettő fájdalmas, és adott esetben halálos is lehet. Ezért nem vagyok elkeseredve, ezért tudom hűen szolgálni a dolgozó népet!
-Értem. Örülök, hogy elégedett.

-De térjünk rá a regényre – mondta Mihail Liszenkonovics, visszahuppanva kényelmes székébe, íróasztalának védőfala mögé – Szinte hibátlan! Nem is tudom, olvastam-e valaha ilyen jót! Persze apróbb dolgok azért akadtak, amik nemtetszést váltottak ki, de éppen azért vagyunk most itt, hogy megvitassuk!
-Igen. Ezért jöttem ide, hogy segítséget kérjek öntől!
-Én pedig azért vagyok itt, hogy formáljam a tehetséget. Én leszek a kertész, amely lemetszi a fölösleges hajtásokat a kertjében – de a virágok attól még az ön dicsőségére nyílnak – rövid szünetet tartott Mihail Liszenkonovics a beszédében, majd a fiókból egy jókora paksamétát kotort elő – Remélem, nem bántódik meg, ha felhasználom a jegyzeteimet. Rendkívül sok fércművet kell olvasnom az ön regénye mellett, és néha összekeverem a részleteket.
-Csak tessék!
-Köszönöm! Nos, úgy vélem, hogy a fő cselekményszál pazar volt! A szerelmi történet jó így a mű középpontjába állítva, már csak azért is, mert így felkelti hazánk dolgozó asszonyainak érdeklődését is, akik mind örömmel fogják kezükbe venne a regényét, hogy aztán elolvasásával újabb nemes érzésekkel és tulajdonságokkal gazdagodhassanak! Ez nem más, mint egy regény a tökéletes szerelemről, így van?
-Igen. Ez csak egy regény a szerelemről.
-Dehogy is az! – csattant fel hirtelenjében Mihail Liszenkonovics. Először emelte fel a hangját a jelenlétében. Elsőre kicsit furcsa és szokatlan volt az író számára, holott volt a dologban valami mesterkélt, valami tanult. – Nagy kópé maga, barátom! De én rájöttem! Eleinte kicsit furcsa volt olvasni, olyan sziruposnak tűnt nekem ez az egész, ahogy a gyári munkás beleszeret a pék lányába, de aztán rájöttem, hogy mit akar ezzel üzenni felénk, mit akar visszatükrözni vele a valóságból. Azt, hogy egy ilyen tökéletes emberi kapcsolat, mint Olga és Vlagyimir szerelme, csak a mi fényes országunkban jöhet létre, mert itt nemcsak lehet, de érdemes is élni, gyerekeket szülni, itt lehet boldogan élni, mert itt béke van, földöntúli béke, amelyet elődeink, a nagy hősök harcoltak ki nekünk a múltban.
-Valóban erről szól a regény. Ön nagyon jól látja a művemet.
-Dehogy erről szól! – emelte fel ismét a hangját Mihail Liszenkonovics – Ön még ennél is ravaszabb! Olga apja ugyanis a mű legvégén belekeveredik egy utcai tüntetésbe, ahol életét veszti! Ez egyértelműen arra utal, hogy tökéletes világ nincs, és még egy olyan Árkádiában is, mint a mi hazánk, vannak igazságtalanságok és egyenlőtlenségek! De mi azért vagyunk, hogy ezeket felszámoljuk, hogy ne történhessenek meg ilyen dolgok többé, mint szerencsétlen Olga apjával! Ön újítani, ön jobbítani akarja ezt a világot, és ehhez a regényén keresztül találta meg az utat! Barátom, megemelem ön előtt a kalapomat! Olga és Vlagyimir szerelmének idealisztikussága párhuzamba állítva a förtelmes gyilkossággal – ez olyan írói vénára vall, amit én sosem tudhatnék magaménak!
-Jól meglátta a rejtett utalásokat. Megtisztel engem értő olvasásával.
-Most azt hiszi, rászedhet, igaz? – kérdezte mosolyogva Mihail Liszenkonovics.

Kendő előkapva, szemüveg megtörölve, kendő helyére rakva, szemüveg az orron. Újabb kínos csönd, melyet végül Mihail Liszenkonovics egetverő kacagása szakít félbe. -Nagy svindler maga, kedves barátom! Már majdnem elhittem magának, hogy nincsen igazság a földi világban! De ekkor figyelmes lettem Olga apjának foglalkozására. Pék volt! Pék! Hát persze, pék volt! Ez pedig tudjuk, mit jelent! Olga apja hivatásos szabotőr volt! De én lebuktattam! Én rájöttem! Ott vált gyanússá az egész, amikor Ukrajnában meglátogatják Vlagyimir beteg nénikéjét, és a szekérrel, amivel mennek, egy nagy halom cipót visznek az éhezőknek. Tudvalevő azonban, hogy a rendszert bomlasztani vágyók népességhez viszonyított aránya ott a legmagasabb. Ezt a tényt nemrég egy tudományos kutatáson alapuló tanulmány minden kétséget kizáróan igazolta. Olga apja tehát hivatásos kém volt, az ellenséges ügynököknek szánt üzenetét pedig éppen ezekbe a cipókba sütötte bele, hogy elrejtse a dolgozó nép szeme elől rút ármánykodását és csalárd árulását!
-Önnek hihetetlen jó megfigyelőképessége van. Ámulok az éleslátásán!
-Innentől kezdve tehát Olga apja nyilvánvalóan és minden kétséget kizáróan szánt szándékkal vett részt a pétervári tüntetésben, ahol halála egyet jelent az örök igazságtétellel, a méltó büntetés égi kiszabásával, és egyszersmind azt sugalmazza felénk, hogy a mi bölcs vezérünk mindent lát, és mindennel kapcsolatban idejében intézkedik. Így van?
-Így van, ahogy mondja!
-És tudja, hogy mi volt a leggyönyörűbb az egészben?
-Sejtelmem sincsen.
-Az, hogy ennek a megátalkodott hazaárulónak a cipóit felfalják az ukránok! Megeszik minden hazug szavát a cipókba sütve, hiszen még olvasni sem tudnak! Azt sem tudják, hogy mi az! Amikor ehhez a részhez értem, a térdemet csapkodtam, és percekig nem tudta abbahagyni a nevetést.
-Örülök, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcára.
Mihail Liszenkonovics elégedetten dőlt hátra a székében. Fejét előre-hátra ingatta, mint egy támadásra készülő kígyó, kezeit zakója zsebébe temette, s némán figyelte az író arcának rezdüléseit, mely ezúttal néma maradt.
-Mindazonáltal mindenképpen javasolnék önnek némi módosítást, persze csak ha nem veszi rossz néven.
-Mindig örömmel fogadtam a javaslatokat.
-Helyes. Az első dolog – és ezzel térjünk is vissza Olga apjára – hogy ezt a kémes vonalat egy kicsit ki kellene domborítania. Nem is tudom, az egyik vásárló találhatna mondjuk egy pisztolygolyót a reggeli kifliben.
-Vagy egy mikrofilmtekercs-darabot.
-Pompás!
-És nem a kifliben, hanem a krémtortában!
-Zseniális! Ebből is látszik, hogy maga az író, én pedig csak egy szerény kritikus. A krémtortában! Mert lássuk be, végtére is minek ismételnénk önmagukat? A cipóba sütve végtére is majdnem ugyanolyan, mint a kiflibe. Legyen krémtorta!
-Rögtön nekilátok átírni a kérdéses részt…
-Csak ne olyan sietősen, kedves barátom! Lenne itt azért még valami. Mint említettem, rendkívül jó a szerelmi szál a regényben, de azért ezen is változtathatna egy kicsit. Mi lenne, ha Olga és Vlagyimir nem a pékségben ismernék meg egymást, hanem a gyárban, ahol Vlagyimir dolgozik.
-Minő klasszikus ötlet!
-Vagy még jobb lenne, ha a párt aktuális kongresszusán botlanának egymásba! És a végén kiderülne, hogy Olga valójában kettős ügynök volt, akit az ukránoknak kémkedett látszólag, és ezért Vlagyimir kétségek közt vergődne. Persze az apa halálával fény derülne a titokra, és Vlagyimir megtudná, hogy Olga valójában az ukránok ellen dolgozott, megtagadva az apja által kitaposott hamis utat.
-Önnek nagyon csavaros a fantáziája!
-Köszönöm szépen! És esetleg a zárlatot is átírhatná egy egészen kicsit. Nem kell az a sok krokodilkönny a temetésre. Sokkal meghökkentőbb lenne, ha a regény egy vacsorán fejeződne be, ahol a meghívott magas rangú tisztviselőknek a kérdéses tortát szolgálnák fel.
-Leborulok az ön nagysága előtt!
-És Vlagyimirt is egy kicsit életszerűbbé kéne tennie. Nem is tudom, alkalmazhatna egy két nagyszabású tulajdonságot és jelzőt. Nem akarom nagyon elvenni a művészi szabadságot, de lehetne ő a gyárban a csoport vezetője. A makulátlanul vasakaratú, mindig győzedelmeskedő parancsnok. Korunk lelkes forradalmiságának tündöklő géniusza, aki beosztottai és egész népét széles mellkasára öleli. Valami ilyesmit… majd megoldja! Végtére is maga a művész!
-Ön túl jó hozzám.
-Aztán volna még itt valami…


Órák teltek el. Végül a szemüveget utoljára törölték meg, és a két férfi mosolyogva vált el. Egy héten belül már a nyomdában volt a regény, amely az orosz forradalmi eseményeket volt hivatott monumentális formában megörökíteni az utókornak és a történelmi emlékezetnek. A történet páratlan sikert aratott. Olga, az ukrán kémnő és csalárd apja megpróbálják rávenni Vlagyimirt, hogy cipóba rejtve szállítsanak államtitkokat az ukrán partizánoknak. Vlagyimir rájön erre, de csak a burzsoáziát és a karvalytőkét kiszolgáló élelmiszergyár-tulajdonos apa halála után ébred rá a család sötét tikára. Vlagyimir próbálja megmenteni szerelmét, de az hajthatatlan – a becsületes, jóravaló fiút, aki a város helyőrségébe belépve fegyverrel védi a szabadságot, az ellenséges ügynökök kezére adja. Amikor megtudják, hogy Vlagyimir is részt vett a tüntetés felszámolásában, kivégzik. Olga végül feleségül megy egy ukrán kereskedőhöz, aki hamarosan rászedi és földönfutóvá teszi. Egy szovjet börtönben kénytelen leélni nyomorúságos életének utolsó napjait. Még akkor sem volt hajlandó megbánni bűneit…
Mihail Liszenkonovics sosem felejti el, hogy személyesen találkozhatott a nagysikerű íróval, a ’ Zászlód a becsület’ alkotójával. Még ma is emlékszik robosztus alakjára, pazar eleganciájára, átütő egyéniségére.
Hiába, a jó kritikát tanulni kell, de nagy művésznek csak születni lehet.



"Csúnya a zsarnokság, de a fortélyos elnyomás még undokabb."
(Eötvös József)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Paródia
· Kategória: Novella
· Írta: milotrotasz
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 350
Regisztrált: 2
Kereső robot: 40
Összes: 392
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.4876 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz