Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Reménytelenül

, 353 olvasás, dreamcraft , 0 hozzászólás

Sajgó lélek

Tél volt, konok csend
Borult még a tájra,
Jégvirágot rajzolt a hideg
A szobám ablakára.

A ház előtt magányosan
Egy fa állt talpig fehérben,
Gondolatban átöleltem, s
Együtt álltunk a hidegben.

Egyszerre tavasz lett,
Lelkünk egybeolvadt,
S virágillatot hozott
A reggeli fuvallat.

A lágy szellő körülölelt,
Kinyílt szívem ablaka,
S besütött rajta
A reménynek sugara.

Tavaszt a nyár követette,
S csak néztem szüntelenül
A csodás nyári tájat…
Nem voltunk már egyedül.

A fán gyümölcs termett,
S mosolygott minden ág,
De meddig tarthat vajon
Egy ilyen boldogság?

Hűvös szelek fújnak,
Őszbe fordult már.
Hogy is hihettem azt,
Hogy örökké tart a nyár.

A fa már nem mosolyog,
Csak áll ott néma gyászban,
Sárga levél hull alá,
S nézzük egymást búsan.

De most már sötét van,
Könnybe lábadt az ég szeme.
Még visszanézek, s kilépek;
A csendesen zokogó esőbe.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: dreamcraft
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 343
Regisztrált: 0
Kereső robot: 29
Összes: 372

Page generated in 0.7397 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz