Tél volt, konok csend
Borult még a tájra,
Jégvirágot rajzolt a hideg
A szobám ablakára.
A ház előtt magányosan
Egy fa állt talpig fehérben,
Gondolatban átöleltem, s
Együtt álltunk a hidegben.
Egyszerre tavasz lett,
Lelkünk egybeolvadt,
S virágillatot hozott
A reggeli fuvallat.
A lágy szellő körülölelt,
Kinyílt szívem ablaka,
S besütött rajta
A reménynek sugara.
Tavaszt a nyár követette,
S csak néztem szüntelenül
A csodás nyári tájat…
Nem voltunk már egyedül.
A fán gyümölcs termett,
S mosolygott minden ág,
De meddig tarthat vajon
Egy ilyen boldogság?
Hűvös szelek fújnak,
Őszbe fordult már.
Hogy is hihettem azt,
Hogy örökké tart a nyár.
A fa már nem mosolyog,
Csak áll ott néma gyászban,
Sárga levél hull alá,
S nézzük egymást búsan.
De most már sötét van,
Könnybe lábadt az ég szeme.
Még visszanézek, s kilépek;
A csendesen zokogó esőbe.