Érintésemre megrezzen
lehúnyt pillái mögött a harangvirág,
lágy sóhaj kél az előbb még vad kalózként
csókoló bíborpiros ajkán.
S csak csitt,
fülelek.
Issza lelkem ezt
az áhitat-pillnatnyi
csend jelet.
Ahogy
teste jelent:
még!
Kérlek abba ne hagyd,
engedd éreznem mint önt el
fokról fokra
forróság,
Míg gördülök át véled nyögve,
benned élve
a fakó világ hamuszürke grádicsán
angyalok honába.
Angyalok honába,
s lebegek édes kulccsal
végtelen hullámokon
örökmámorban boldog rabként
hozzád kulcsolva…