Nem tudom, néha mért viselkedek bután;
Megtanulhattam ennyi esztendő után,
Hogy ha baj van, csak magamra számíthatok.
Nem kell, barátaim! Ne is ámítsatok!
Nem kell a segítsége olyan embernek,
Ki tétlenül nézné, hogy engem megvernek!
Nem kell vigasztalás olyasvalakitől,
Ki egyszer megfosztott engem valamitől.
Akiben esetleg eddig nem csalódtam,
Benne is fogok, de bárcsak ne lenne így!
Kinek könyörgésén eddig meghatódtam,
Szemembe mosolygott, majd hátba szúrt emígy.
A szeretet lebeg elérhetetlenül;
Dagály idején mégis víz alá kerül.
Megfullad csendben már az utolsó remény;
Életemnek értelmét vesztettem el én.
Dühít a hazugság, dühít már minden,
És zavar, hogy a Földön igazság nincsen.
Mégis én vagyok, aki mindig megbocsát:
Csak lenyelem csendben az élet mocskosát…