Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Vers a mai világról

, 474 olvasás, LonDi , 2 hozzászólás

Elmélkedés

Nem tudom, néha mért viselkedek bután;
Megtanulhattam ennyi esztendő után,
Hogy ha baj van, csak magamra számíthatok.
Nem kell, barátaim! Ne is ámítsatok!

Nem kell a segítsége olyan embernek,
Ki tétlenül nézné, hogy engem megvernek!
Nem kell vigasztalás olyasvalakitől,
Ki egyszer megfosztott engem valamitől.

Akiben esetleg eddig nem csalódtam,
Benne is fogok, de bárcsak ne lenne így!
Kinek könyörgésén eddig meghatódtam,
Szemembe mosolygott, majd hátba szúrt emígy.

A szeretet lebeg elérhetetlenül;
Dagály idején mégis víz alá kerül.
Megfullad csendben már az utolsó remény;
Életemnek értelmét vesztettem el én.

Dühít a hazugság, dühít már minden,
És zavar, hogy a Földön igazság nincsen.
Mégis én vagyok, aki mindig megbocsát:
Csak lenyelem csendben az élet mocskosát…

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: LonDi
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 181
Regisztrált: 2
Kereső robot: 31
Összes: 214
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.1344 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz