Ha majd egyszer
elúszik hangod a messzeségbe,
s már csak lelked itt hagyott
árnyéka ölel,
úgy marad majd Sorsomon
érintésed nesztelen remegése,
mint itt felejtett, rejtett égi jel.
Most még oly jó
belesóhajtani az ébredésbe
- még ha fáj is ez a rácsodálkozás -
Mondd, mondd… merre lépjek,
hogy elférjek?!
Az Út, nekem még
csak egy szűk csapás.
Te már tudod, hogy lehet
egyszerre közel, s messzire
a távol, s miért most (kéretlen)
kapunk többet
abból a mennyei tálból…
S tudod azt is,
hogy jut el a lélekig
egy messzi suttogás.
Most még oly jó
elmerülni egy-egy nevetésbe,
vagy beleremegni a szenvedésbe
- látni azt, mit arcod eltakar.
S érezni, hogy hozzám nyílik
lelkedből a szó,
melynek selyme
oly tisztán tapintható,
mint marék búzába őrlött remény
- imába foglalható.
Nem értem, csak érzem:
általad harmattá
válik könnyem, s a szó,
szívemből virágot fakaszt.
S tudom, hogy ébredő gondolatom
a tiéddel - e távolságban is
egy és ugyanaz.
Mint fűz lombja alá bújt
árnyék, olyan vagy nekem
- addig óvsz, míg lépted
léptem tartja,
te vagy terhem,
s te vagy lélegzetem.
S tudom…
sosem lehetsz több,
mint egy távoli,
bűvös sejtelem
- mit magadból adhatsz,
csak azt ismerhetem.
2007. január 13.
Online látogatók:
Látogató: 73
Regisztrált: 3
Kereső robot: 20 
Összes: 96
Jelenlévők:
