Tudom, nagyon súlyos a teher
mit a csókom, vágyam rád rakott,
mikor rogyadozó térdekkel kedves,
egyik napot a másik után húzod.
De hidd el, a csók vágyát-ízét-tüzét
e kínok érlelik nemesebb örömre,
és e nagy-nagy átváltozás támasztja
együttlétünk fel, az órák temetőjében.
Mert az órák eltemetnek hangot,
érzelmet, s minden hétköznapi csodát,
a percek göröngyeit csak az rázhatja le,
kinek létében még izzik megújulás.
Kinek csak önmaga lármája maradt
és csókfoltjain az emlék dudorász,
egyforma rongyot hord bánata-öröme,
mit felcifráz néha az önáltatás.
És hiába következik be a búcsú,
hol halott kézfogója lesz a mának,
elfeledve rég az évek hamva alatt
még szólítlak kedves, bár hiába várlak!