Néma árnyak nyújtóznak a
falakon, ölel a csend.
Egy messzi szeglet lágy ölén
mécs világlik vörösen.
Vörösen, mint az a rózsa
a "mindhalálig" napon,
vagy mint bársony női ajkak,
kincsem, édes otthonom.
Didergő világon kacag
az imbolygó félhomály,
mit mécs lángja sző és éltet.
Reszketve ölel a táj.
De a vacogó árnyakon
tort ül az isteni fény,
s a múló tél, e zord zsarnok
rólad meséket mesél.
Téged hallak, ha fák lombja
összesúg a ligetben,
téged látlak, ha az eső
szivárványt fest a fényben.
S mint izzó nap a hajnali
ködös, szürke égbolton,
úgy leszel az én számomra
mindhalálig otthonom.
Jászárokszállás-Eger, 2006. 12. 29-2007. 01. 06.