Jó volt így szeretni,
lelkem a lelkedre,
feküdtünk ágyadon,
egymásnak teremtve...
Mindig éjjel,
míg az Álom
el nem űzi a gondokat
forog a test,
fájdul a lélek,
csapong a gondolat
Én is ilyenkor merengek
elmúlt éveken,
a mulandóságtól való félelem,
és eltűnt hűtlen kedves arca
idéz fel bennem,
régen kimondott
vallomásokat.
Mikor egymásra talált
kéz és tekintet,
s karunkban egy más,
egy ismeretlen
félve, s izgatottan fürkésztük egymás
féltett titkait.
Állt az idő,
míg egymást átölelve
vallottuk meg múltunk,
rejtett fájdalmait.
S lassan, kezdett a szív
verni
egy ütemre,
és bántuk hogy időnket vesztegetve,
miért nem találtunk egymásra rég?
Ablakon túl a zajos világ,
páfrányon megtört az esti fényvarázs,
sorsom ragyogott rám szép szemedben,
testünkben vibrált már a vágy.
Jó volt így szeretni,
lelkem a lelkedre,
feküdtünk ágyadon,
egymásnak teremtve.
Boldognak éreztük magunkat,
szabadnak,
értelmet adtunk szép, de holt szavaknak
Szóval és hangtalan,
gyufaszál amíg lobban,
miénk volt a Világ!
Azok a kicsiny csodák,
amik sokszor észrevétlen
ott lapulnak kedvesünk szemében
Érintéssé vált vágy,
csókká vált gondolat,
neved a varázs-szó,
jöjj ha kimondalak!
Ez volt a Kezdet,
soha nem felejtem,
forró ölelésed a szívembe rejtem
A Lándzsa utcai kopott házak között,
valami végleg szívünkbe költözött.
Ezért bár sok éve, hogy fájdalom vége,
mégis örök, mint a lélek!
Üzenem Neked, még élek!