Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Boldogtalan boldogságom!

, 956 olvasás, kaltes , 15 hozzászólás

Sajgó lélek

Mikor egy tenyér nem tud elrejteni,
S mikor egy hegy sem tud fedeled lenni,
hol keresel magadnak nyughelyet?

Sétálok egy utcán, melyről nem tudom,
hova vezet! A sarokpontján túl,
kiélezett fegyverek várva, lesnek rám!
-pénz, hatalom, csillogás, önzés-
Ha akarnám, mindet megkaphatnám,
de egyik se több, mint egy ócska talány,
a csábító markában, hogy megrészegítsen.
Az a legszörnyűbb,
ha mind megkapnám, se lehetne jobb,
mert amint megszereztem magamnak,
már nem lennének érdekesek.
Eltűnne a vágy és a sóvárgás,
mit az ismeretlen iránt tápláltam,
és nem maradna más, csak a tudat,
hogy ez is…

Te legalább szép vagy!
Olyan szép, amilyennek képzelni tudlak,
és olyan, amilyennek elképzelni se…
Az enyém vagy és mindenki másé is egyszerre!
Osztozom rajtad, de nem gyötör a vágy,
hogy birtokoljalak.
Kezdettől fogva az enyém vagy,
és viszont…
Ha el is hagytalak, az én gyengeségemet mutatja!
Békességre sarkaltál, mikor láttam szemedet lehunyni
egy hegytető fölött, hogy átadd a világnak,
csillagokkal szórt, hűvösebb léted!
Soha nem fogok tudni már hátat fordítani Neked!
Sirathatnám az elmúlt időt,
de hasztalanság lenne megpróbálni,
kerekét visszafele forgatni.
Folyik tovább határtalan medrében,
s nincs rászorulva, hogy bocsánatért esdekeljen.
Én igen? Nekem kell?
Magamtól - talán - igen! Megvezetve, becsapva
éltettem életemet. Szenvedtem csak,
haszontalan hasznokkal teli, vágy börtönömben!
Lassan megkopnak építőkövei ennek a börtönnek is.
Az Idő őt se kíméli! Harapja és marcangolja!
A bűn tudata kiül rá, és lábait lógatja lefele.
Beletekint a horizont szemeibe,
és csak annyit kérdez:- Miért?
Semmi mást! Csak ezt az aprócska,
ötbetűs, örök megunhatatlant!

Együtt szemléljük tovább a távolt,
és nem szól többet senki. Én sem!
Pedig sorolhatnám a kifogásokat,
és magyarázatoknak tűnő
mondatokat szavalhatnék, de tudom,
hogy úgy is átlát rajtam az Élet!
Hisz Ő az, aki így marcangol.
Tudom, hogy nem bántani akar,
"csak" vigyáz rám és ápol!
Olyan, mint a szülő! Szebbnek akar látni,
mint amilyen vagyok! De, az is lehet,
hogy Ők helyesen látják.
Ők kívülről és belülről is látnak.
Egy időben élnek bennem és kint, velem!
Az ember szeme oly’ gyönge tud lenni,
s az idő, erre csak rásegít!
Máskor tiszta minden,
s az idő, erre is…
Most fáradtan csukom le…
Arra az érzésre koncentrálok,
amelyik a mellkasom feszíti szét!
-undor, fájdalom, magány, szánalom-
csöndes ordításom,
-szeretet, segítség, vágyódás, oltalom-
boldogtalan boldogságom!

Miskolc, 2006. december 19.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Próza
· Írta: kaltes
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 332
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22
Összes: 355
Jelenlévők:
 · arttur


Page generated in 0.202 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz