"Hamvas éjen tűz ropog, szikrázó pernye száll,
Színes füstkarikák övezik, e széles nagy határt."
"Kobold, s boszorkány, kik lelke egyesül éjben,
Hoz patakpartra világot, az esti sötétségben."
IV. ének
Hamvas éjen tűz ropog, szikrázó pernye száll,
Színes füstkarikák övezik, e széles nagy határt.
Nagy fülekkel, s patákkal morgó kis ember,
A természet hűs pamlagán szenderegve megpihen.
Élt sok csodát, s dolgot, éji lepkét, virágot, madarat,
Emléke a nappal, mely lassan kezd, pirkadat.
Mocsár szélén sok-sok örömláng bűzös gáza,
Fáklya, s gyertya fénye, mely kunyhód világa.
Éjjel, nappal járod erdőt, mezőt, s fennsíkot,
Becézel vadat, madarat, s fürge kisgyíkot.
Ismerőst, ha látsz, magadfajtát egyet-kettőt,
Kik, úgy ahogy te, kerülik az emberöltőt.
Pici világod, hajlékod szép, de szerény,
Vagyonod nincs, csak jó szíved teli erszény.
Éjszaka mi tiéd, hozol álmot, boldogat,
Fele életed így éled, s nem visz kárhozat.
Léted másik fele, ember, ki halandó úr,
Gyarló, tudatlan szíve, néha másokat fúr.
Hadüzenet, e világ emberének, nap, mint nap,
Életben maradni, míg tart erő, s tart a had.
Kicsi manó, mi kobold, tiéd a sötét éjszaka,
Tündérek egész serege járt körülötted valaha.
Csodás kertbe tévedtél, hol ebnek kunyhója,
Beszélő fa, éneklő fű, s virágnak színes árnyéka.
Palotának úrnője, várának nagy királya,
Éltek együtt, mi kertnek ők gazdája.
Habzó nedvű borban, láttak szép kék eget,
Ebük, mi védte, e kertet, mint testőr sereg.
Midőn egyszer lakomára hív az úrnő,
Éjszakai koboldból, nappali ember eljő.
Mulat az embersereg, s derül nagyokat,
Míg a hölgy varázsol cserépre mázat, virágosat.
Két szép keze alatt, mi terem, bőség,
Kemencében tűz ropog, s körötte hőség.
Mily jó illata, friss kenyérnek, mi pirul,
Csillapodó éheknek, ízekkel hevesen, lázasul.
Házúr, mit kínál, jó itókát, hazait, s borát,
Jókedvében fogyasztja, s részegül a társaság.
Mily csodás nap ez, jó illat, s jó étek,
Mit ád úrnői, s nagyúri kegyes kézek.
Eljő az est, leple bódító, te kis kobold,
Az úrnő sok igét, s varázslatot mond.
Bűvköre, mi meséről, s jóról áradozik,
Közben, nap sötétbe, ő tündérré változik.
Folytatja igéjét, hangja mámoros, s hódító,
Két szép szeme álomport szór, mi bódító.
Angyal szárnyon repül, a csillagos égen,
Étel, s mi ital bűbáj, varázsol gyengéden.
Kunyhód, mit ád meleget, s jó helyet,
Nem találod, mit ott hagytál rengeteg.
Lelked magaddal háborúz, mit bűbáj ront,
Nem találod önmagad, s a jó otthont.
Reggel patak tükrébe nézel, s rettensz nagyot,
Ki ez az ember, a másik hol hagyott?
Keresed a tündért, ki varázslatot tesz,
Veled jót, de más életet el nem vesz.
Tündér, ki jóságos boszorkány vala,
Rajta is fogott, az ura rossz jóslata.
Mágiát elveszít, s e világon ragad ő is,
Átok, mi béklyózó méreg, s köröm alatt tövis.
Csodás álom, mit hiszel, ébren alva,
Várod a megváltást, üres űrben halva.
Vadul kapkodsz, elszálló lelked tudván,
S nem tudod ébredsz-e életre ezek után.
Eljön az este, s várod szíved varázslatát,
Koboldunk eljő, s lelkét sötétség hatja át.
Hol vagy, ki irányít, s mi a célja veled,
Mi miért történik, s mit ad épp neked?
Halványan érzed, egy letűnt kor virágát,
Mely illata enyészet, teste por, neve fejfán.
Régmúlt időd idézed, mi voltál egykoron,
Nemes lovag, hős vitéz, s tiéd e várorom.
Régi kedvesed, kinek hoztál értelmetlen halált,
Bolyongó szép lelke, átélt sok ezernyi csodát.
Megnyugszik mára, s teste, ki új élet talánya,
Tündéred életednek, mai jóságos boszorkánya.
Boszorkány, kit átok sújt, új lélektől hajtva,
Boldogtalan, s zavart, mily új élet zakatoló malma.
Keservesen kapkod, rátör az iszonyú ijedtség,
Eljő az alkony, s szíve megnyugvó csupa kékség.
Kobold, s boszorkány, kik lelke egyesül éjben,
Hoz patakpartra világot, az esti sötétségben.
Szentjánosbogarak, koszorúja táncot jár,
Kettejük szellemétől, fénylik e nagy határ.
20060328
Louis De La Cruise
Megjegyzés: F O L Y T A T Á S 5. ének
Online látogatók:
Látogató: 77
Regisztrált: 1
Kereső robot: 20 
Összes: 98
Jelenlévők:
