"… Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy költő.
Bár ő magát sohasem tartotta annak, sőt mégcsak magát a szót is olyan nagy ívben elkerülte, hogy gyakran eltévedt a kerülőutak sötét bozótjaiban bóklászva.
Menekült… Menekült a cím elől, de nem ez volt a lényeg, ezen nem dőlt el semmi, hiszen mindenki annak tartotta aminek akarta, ami volt…"
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy költő.
Bár ő magát sohasem tartotta annak, sőt mégcsak magát a szót is olyan nagy ívben elkerülte, hogy gyakran eltévedt a kerülőutak sötét bozótjaiban bóklászva.
Menekült… Menekült a cím elől, de nem ez volt a lényeg, ezen nem dőlt el semmi, hiszen mindenki annak tartotta aminek akarta, ami volt.
Ami viszont igenis lényeges tényezőt képezett az életében, és abban a hatásban amit szeretteire gyakorolt, az az érzelmeitől való bújkálása volt. Mintha magát a boldogságot félte volna…
A boldogságot, ami mint szirtnek csapódó hullám roppantotta volna szét törékeny, boldogtalan lelkének oly sokáig faragott üvegrózsáját.
Félt attól a gondolattól, hogy sohasem nézhet úgy többé a pennájára mint régen, és attól hogyha a szemhéj ráborul könnyben úszó tekintetére, megvakul, és soha többé nem fog úgy kanyarodni a vonás a papíron mint azelőtt.
Mindíg is sóvárgott az elérhetetlen után… de azért megpróbált többnyire nyitott szemmel ringatózni a már csukott szemek világában:
"Léptek, tettek, mozzanatok,
Kopott falak, sápadt arcok.
Megnyert harcok, és elvesztett eszmék,
Gondolatrevolúció, és elfásult összkép.
Egyszeű kis városom, Nagykárolyom,
Jogaim, okaim, szabadságom,
Család, barátok, és a lány akire vágyom,
Verseim, képzetek, és minden egyes álmom.
Az énem, pezsgő vérem, és végzetem,
A tőlem menekülő, bilincsben vergődő életem,
A gátlások, és az érzelmek,
A Tebeléd forduló értelmek.
Ez mind én lennék, s miegymás,
Az egyhelyben toporgó változás."
Ez lett volna?
Vagy csak nyugtatta magát?!
Talán még ő maga sem tudta, bár már ott ált előtte a végzete.
Az a tündér, aki már kikivánkozott a fiú fantáziálásának láncai közül… Könnycseppként akarta a rohanó folyam sodrását átérezni.
Csak egy csók kellett. Két kósza gondolat, hogy összeolvadjon, hogy érezzék egymást, úgy akár a fa az utolsó szál levelet, ami nem akar tőle elszakadni, még akkor sem, ha az idő vörös rozsdás karmai húzták a többi levél, sáros élettelen csomólyába.
Azt érezni, mint két viharfelhő akiket rövid életük folyamán a sors kegyetlen szelei lökdöstek azért, hogy végül egymás ölelésébe fulladva sírják ki a létüket rendszertelen, érinthetetlen testükből. És szikrázzon a pillanat! ami örökre ott marad a bordákat szétfeszítő, lüktető apokalipszis vörös verejtékében.
|
Online látogatók:
Látogató: 81
Regisztrált: 1
Kereső robot: 16 
Összes: 98
Jelenlévők:
