Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Boldog karácsonyt

, 553 olvasás, amazonasz , 4 hozzászólás

Ezerszín

A kocsik által kitaposott keskeny földút, hirtelen véget ért a falu szélén. Innen, már csak egy aprócska, sáros gyalogút vezetett, ahogy az itteniek hívták, a kontyos Örzse házához. Magányos rozoga építmény volt ez, mely egy valamikor nagy reményekkel megkezdett hatalmas ház alapjára lett felhúzva. Tulajdonképpen ez lett volna a konyha, meg a spejz. Bő tíz évvel ezelőtt, ezt készítették el először. István úgy gondolta, ha kicsit szűkösen is, de addig meghúzzák itt magukat, amíg tart az építkezés. Így nem kell sok időt utazással tölteni, tehát a munka is gyorsabban haladhat. Klárika, a nagyobbik lány ekkor még csak négy éves volt. Edina viszont éppen hogy meg tanult járni. A másfél éves apróságnak minden lépésére figyelni kellett, nehogy a hatalmas kertben, még kárt tegyen magában. Szóval, nagyszerűen indult minden. Istvánnak jó állása volt a vasútnál, Erzsike pedig itthon maradt gyesen a gyerekekkel. Azt tervezték, hogy nagy családjuk lesz. Imádták a körülöttük nyüzsgő, folyton csipogó apróságokat. A nagycsalád gondolata, beszélgetéseik során is gyakran felmerült.

-Tudod kedvesem, ahogy elnézem a két gyönyörű kislányunkat, mindig arra gondolok, hogy én legalább négy gyereket szeretnék. Négy ilyen tündéri apróságot. Mit szólsz hozzá?
-Nagyszerű ötletnek tartom.
Válaszolta a férj.
– De én azt sem bánnám, ha egy ötödik is besikerülne.
Ezen mindketten elmosolyodtak, majd Erzsike így folytatta:
-Akkor biztosan örülni fogsz annak, amit most mondani akarok. Tegnap voltam az orvosnál, és; szóval; megint terhes vagyok.
-Jaj Istenem drága cicám, hiszen ez nagyszerű, ez csodálatos.
István szeme könnyes lett az örömtől. Felkapta a feleségét, és nevetve körbeforgott vele a helyiségben.
-És mondd csak, mit mondott az orvos? Kisfiú lesz? Vagy kislány? Tulajdonképpen teljesen mindegy, csak egészséges legyen, és neked se történjen semmi bajod. Mert azt nem élném túl, hiszen tudod mennyire szeretlek.
-A nemét még nem lehet tudni.-Válaszolt Erzsike. Arca alig észrevehetően elpirult, férje kedves szavaitól.
- Egy kicsit később, talán az ultrahangon majd kiderül.
-Ugyan már, nem számít az kicsim. Az a fő, hogy nem sokára öten leszünk. Rendben volt minden? Nem talált az orvos semmit, ami valami rosszra utalna?
-Ne aggódj már, semmi baj sincs, azt mondta, minden a legnagyobb rendben van.
-Ó drága Erzsókám, ha tudnád milyen boldoggá, tettél most. Klárika, Edina, hallottátok? Nem sokára kistestvéretek lesz. Egy édes pici apróság. Éppen olyan aranyos, mint ti vagytok.
-A gólya fogja hozni? -Kérdezte Kíváncsian az idősebbik.
-Dehogy kicsim, dehogy.- Mosolyodott el az édesanyja.- A babák, az anyukájuk hasában fejlődnek ki, és onnan születnek meg, amikor már elég nagyok lesznek hozzá.
-Én is ott voltam a hasadban?
-Igen.
-És Edina is?
-Természetesen, de ezt már meséltem neked.
-Tudom anyu, de Maris néni azt mondta, hogy a gólya hozza a babákat.
-Kicsikém, régen nem mondták el a gyerekeknek, hogy a babák a mamájuk hasában növekednek, mert azt gondolták, nem értenék meg. Ezért inkább kitaláltak egy kedves kis mesét a gólyáról. De én tudom, hogy ti nagyon okosak vagytok, így, szerintem az a legjobb, ha tudjátok az igazat.

A január hatalmas havazással köszöntött be a tájra. István hozzáértő kezei révén, az ideiglenes házikóban kellemes meleg volt. A legifjabb jövevény, az alig négy hetes Zoltánka, Nagyokat cuppantva szürcsölte az édes finom anyatejet Erzsike feszes emlőjéből. Klárika, és Edina, egy labdával játszottak a szőnyegre terített vastag takarón.
-Kicsikéim, apa nemsokára itthon lesz. Ugye örültök neki? Bizonyára késik a busz a havazás miatt, különben már haza is ért volna.
A két gyerek abbahagyta a játékot, és édesanyjuk mellé kuporodtak.
-Biztosan megint hoz majd valami finomat.- Szólalt meg Klárika.
-Cokit akajok, meg cukojkát.- Mondta Edina. Aranyosan ejtett, selypes szavainak hallatán, Erzsike elmosolyodott.

István gyalogosan vágott neki, az állomástól, a faluba vezető hat kilométeres útnak. Csak a délutáni vonathoz volt buszjárat, azt viszont lekéste. Választania kellett, vagy elindul, dacolva a havazással, vagy csak reggel érkezik haza családjához. Nagyon szerette volna minél hamarabb magához ölelni az övéit, ezért aztán nem maradt más, mint a gyaloglás ebben a kutya hidegben. Ráadásul, még a szél is kavarta a havat. A száguldó apró jégkristályok, élesen nekirepültek az arcának, tűszúrásszerű fájdalmat okozva. A lassan leszálló szürkületben, így alig lehetett látni valamit. A szél éles, fütyülő morajlással söpört végig a tájon. Nyakát, mélyen a kabát gallérjába húzta, védekezésül a hideg, és a hó ellen, majd gyors léptekkel nekiindult. Szemeit, csak éppen hogy résnyire nyitotta ki, hogy a hópelyhek ne tudjanak nekicsapódni. Valószínűleg ezért nem vette észre, a hátulról sietősen közeledő autót. A sofőr előtt a homályos szürkületben, hirtelen egy imbolygó alak tűnt fel. Beletaposott a fékbe, de napközben a buszok jeges, kemény felületté taposták a havat. A kerekek megcsúsztak, a jármű pedig nagy sebességgel a gyalogosnak ütközött. Tompa csattanás, majd az alak, a mintegy 5-6 méterre levő fának csapódott, végül pedig a földre zuhant. Mélységes csend támadt. Mintha, még a szélzúgás is elhallgatott volna. A fiatalember, aki mellesleg a polgármester 23 éves fia volt, reszkető lábakkal kiszállt a járműből, és a mozdulatlan testhez lépett.
-Úr Isten, hiszen ez István, az Erzsike férje.- Félve az arcához hajolt.- Gyere Karcsi, segíts már, mert nem lélegzik. Most mit csináljunk? Hallod? Mondj már valamit!
A sógora óvatosan kiszállt az autóból, a hóban fekvő mozdulatlan testre pillantott, majd keresgélni kezdett a zsebében a mobil-telefonja után.
-Idehallgass Laci, hát nem megmondtam, hogy ne igyál! Ráadásul, azt a büdös házi pálinkát. Azt is mondtam, hogy ne hajts ilyen gyorsan, mert csúszik az út! De hiába ugattam neked! Meghalt!
-Mit mondasz?
-Mit mondanék? Hát nem látod, hogy meghalt?
Karcsi végül megtalálta a telefont, és tárcsázott.
Kis idő múlva, a távolban feltűntek a polgármester autójának fényszórói. Eszeveszett tempóban közeledett. Még szerencse, hogy az út már teljesen elhagyatott volt, különben, akár újabb tragédia is bekövetkezhetett volna.

Erzsike ideges nézegette az óráját.
-Csak nem történt valami baj? Nem; ugyan miért is történt volna.- Próbálta nyugtatgatni magát. – Hiszen Pista mindig nagyon óvatos, inni pedig egyáltalán nem szokott. De akkor miért nincs még itthon? Persze, az is lehet, hogy a hóvihar miatt csak holnap érkezik. Igen; biztosan így van.
A kapu előtt hangos zúgással megállt egy terepjáró.
-Mennyire aggódtam, és tessék, már itt is van. Biztosan, valamelyik falubeli elhozta az állomásról.
Zoltánt óvatosan visszatette a kiságyba, és szaladt ajtót nyitni. Már az autó kék-fehér színének látványától is megdermedt egy pillanatra. Amikor pedig, egy egyenruhás rendőr szállt ki belőle, hirtelen elsötétült előtte minden, teste ernyedten összecsuklott, és arccal a hóba zuhant.
Arra eszmélt, hogy egy fehér köpenyes orvos ül az ágya szélén.
-Asszonyom, adtam önnek egy nyugtató injekciót.- Kezdte az orvos.
-Mi történt? Mi történt a férjemmel? Hol van István? Mondják meg, hogy hol van?
Egész teste rázkódott a zokogástól.
-Meghalt.- Folytatta csendesen az orvos. – Baleset érte, amint gyalogosan nekivágott a falu felé vezető útnak. Csak későn vette észre a sofőr a sötétség, és a hóvihar miatt. Nagyon sajnálom. Higgye el, őszintén sajnálom. A nővérke itt marad reggelig, ha esetleg kell segíteni a gyerekek körül valamit.
Az orvos csendesen felállt, és kiment a lakásból. Erzsike nem szólt semmit, csak némán meredt maga elé. Teste időnként összerándult, szeméből pedig megállíthatatlanul záporoztak a fájdalom könnyei.

A balesetért végül senki sem lett felelősségre vonva. A rossz időjárásra, és látási viszonyokra hivatkozott a rendőrségi jegyzőkönyv, megemlítve, hogy az István kabátjára hullott hó, gyakorlatilag láthatatlanná tette a közeledő autó számára. Alkoholról, vagy gyorshajtásról nem esett szó benne. Ezzel Laci örökre elkötelezte magát sógorának, aki néhány hónap múlva hozzájutott egy "éppen megüresedő" jól fizető köztisztviselői álláshoz, a polgármesteri hivatalban. A megfelelő végzettségtől, Karcsi "nagy tapasztalata miatt", kivételesen eltekintettek.

Erzsikének hamar össze kellett szednie magát, hiszen ott volt a három gyerek, akiket ezután egyedül kellett ellátnia. Kapott ugyan a biztosítótól némi pénzt, meg a polgármester úr is segítette amennyire a segély-keret ezt megengedte. Ám ez csak arra volt elég, hogy otthon maradhasson pár hónapot, amíg a kisfiút, legalább rövid időre rá tudja bízni a nagyobbik testvérére. Klárika az események hatására hirtelen, szinte felnőtté vált. Nem úgy viselkedett, ahogyan azt egy ötéves gyerektől elvárná az ember. Édesanyja tudta, hogy megbízhat benne, ha öccsét, és húgát, néhány órára ott kellett hagynia vele. Erzsike végzettsége szerint tanárnő volt. Még pedig nem is akármilyen. Igazi pedagógus, aki ért a gyerekek nyelvén, és akit a gyerekek is örömmel elfogadnak. De ez a munka most szóba sem jöhetett, hiszen a gyerekeket hosszabb időre nem hagyhatta egyedül, ezért a hivatásában nem vállalhatott állást. Helyette mindent elvégzett a faluban, amit csak rábíztak. Mosott, vasalt, az ágyban fekvő betegeket ápolta, korrepetálta a gyengébb tanulókat, még kertet is ásott, ha a szükség úgy kívánta. Az építkezést természetesen nem tudta folytatni, hiszen a három gyerekkel, éppen hogy csak megélt abból a kevésből, amit ezekkel a munkákkal össze tudott szedni.

Évek múltak el ebben a szürke egyhangúságban. Minden örömét a két lány, és a kisfiú jelentette. A férfiak közeledését, mindig udvariasan visszautasította. Neki csak egyetlen férfi számára volt hely a szívében, ő pedig már meghalt. Itt voltak viszont a gyerekek. A közös gyerekeik, akikben ott látta az édesapjuk egy- egy mozdulatát, mosolyát. Úgy érezte, az ő kis családjában, nincs helye egyetlen idegennek sem.
-A vadlibák is egy életre választanak párt maguknak, akkor pedig egy ember lelkében, hogy jutna hely másnak?- Mondta mosolyogva, ha valaki megkérdezte, miért él ennyi év után, még mindig egyedül.

Klárika az utolsó évet járta az általánosban. Nagyon szeretett volna Pestre menni gimnáziumba, de szegénységük miatt, ez szóba sem jöhetett. A gyes, már régóta nem járt. A két kisebbik miatt viszont, még mindig nem vállalkozhatott hosszabb utazásra. Ezért, az alkalmi munkákból igyekezett fenntartani magát, és családját. Valami érthetetlen okból azonban, egyre kevesebb helyre hívták. Előfordult, hogy napokig alig volt mit enniük. A villanyt is kikapcsolták, így esténként a gyerekeknek, a petróleumlámpa fényénél kellett tanulniuk. A hideg, és a kemény fizikai munka, lassan kikezdte a szervezetét. Megduzzadt ujjait alig tudta hajlítani, és a dereka is gyakran megfájdult. Ezeket azonban igyekezett titkolni, hiszen szegénysége miatt az emberek, így is egyre inkább elfordultak tőle. Ez nagyon fájt neki, hiszen ő sohasem bántott senkit. Nem értette, miért vetnek meg valakit csak azért, mert szegény. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellene. Haját, még most is kontyban hordta, mert a férje annak idején, mindig ezt kérte tőle.
-"Így még sokkal gyönyörűbb vagy"
Mondta neki mindig, mosolyogva. Ő pedig, az emléke iránti tiszteletből ragaszkodott ehhez a viselethez. Az emberek viszont, az utóbbi két évben, ezt a gúnynevet ragasztották rá. "A Kontyos Örzse." Csak így emlegették. Akár egy bolondot. Pedig ő nem volt az. Sőt, a faluban kevesen rendelkeztek olyan tudással, mint ő. Erzsike azonban némán tűrte a gúnyolódást. Tisztában volt vele, hogy szegénysége, és kiszolgáltatottsága miatt veti ki magából a közösség.
Ha felnőnek a gyerekek, elmegyünk innen. El, minél messzebb. Máshol talán nem bánnak így velünk.
Ám lelke mélyén pontosan tudta, hogy ezt sohasem lesz képes megvalósítani. A gondolattól azonban, hogy majd elköltöznek, valahogy mégis megnyugodott egy kicsit. Rövid időre úgy érezhette, van kiút ebből a kelepcéből, melyet a sors készített a számára.

-Te csakugyan nem házasodol meg lányom?
Kérdezte egyszer a pap, miközben Erzsike, az oltár előtti padlót súrolta.
Atyám, amit Isten összeadott, azt ember nem választhatja szét.- Válaszolta Erzsi. – Nekem jó így atyám. Egyáltalán nem kerülöm az embereket, hanem ők kerülnek engem, a szegénységem miatt. Én azonban szeretem az életet, mert sok örömet okoznak a gyerekeim. Úgy hiszem viszont, igazi társa, csak egy lehet az embernek az élete során. Akik újra házasodnak, ők bizonyára nem találták meg azt, akit Isten rendelt melléjük. Én megtaláltam, és csodálatos érzés volt, még akkor is, ha csupán néhány boldog év jutott számunkra. A férjem elvesztését már régen elfogadtam. Biztos vagyok benne, hogy vele majd találkozni fogok még. Csak az fáj nagyon, ahogy az emberek bánnak velem. Hiszen, én senkinek sem ártottam soha.
-Tudom lányom, és én szégyellem magamat az egész falu helyett.
-Nincs miért szégyenkeznie atyám. Maga nagyon jó ember. Sokat köszönhetünk önnek. Maga nélkül, talán már feladtam volna az életet. De ön atyám, újra és újra megerősítette a lelkemet, és a hitemet. Mindig nagy öröm volt számomra magával beszélgetni, mert ez annyira megnyugtatott. Sohasem fogom elfelejteni, amit értünk tett.

Egy újabb tél köszöntött be, kemény faggyal, viharokkal, ahogyan az már lenni szokott ilyenkor, hiszen december volt. Pontosabban december 24.-e. Az aprócska szobában alig pislákolt némi parázs. Az idén már tüzelőre sem futotta, hiszen, már csak az öreg pap hívta el néha takarítani a sekrestyébe. Tőle kapott időnként egy-egy ruhát, vagy cipőt a gyerekeknek. Olyasmit, melyet mások már kinőttek, vagy kidobtak volna. Péter atya azonban mindig begyűjtötte ezeket, hogy aztán odaadhassa Erzsikének. Nagyon tisztelte a nőt, aki erején felül küzdött, hogy becsülettel felnevelhesse a gyermekeit.
Minden lélegzetvételnél gomolygó kis párafelhők hagyták el az ajkukat. Kézfejükre ráhúzták a megnyúlt, kopott pulóvert. Így elviselhetőbbnek tűnt a szinte csontig hatoló hideg.

-Kicsikéim, ma van az Úrjézus születésnapja. Imádkozzunk, hogy fenn a mennyben, édesapa megkaphasson tőle minden szeretetet. Biztos vagyok benne, hogy most ő is együtt imádkozik velünk.
-Édesanya.- Szólalt meg Zolika. – Azért is imádkozzunk, hogy ne legyen ennyire hideg, és hogy főzhess nekünk valami finom vacsorát.
-Persze kicsim. Kérjük Istent, hogy segítsen rajtunk, hogy egyszer elköltözhessünk innen, és mindig legyen mit ennünk.
Kezeiket összekulcsolták, és a kicsiny szobát halk mormogás töltötte be.

Varga Péter, idegesen járkált fel, s alá, a negyvenedik emeleten lévő irodájában. Lenyomta a telefonkészülék egyik gombját, majd behívta a titkárnőt.
-Tudja Katika,- fordult a csinos, barnahajú, középkorú hölgy felé- maga itt inkább már családtagnak számít, mintsem alkalmazottnak. Hány éve is dolgozik nálam? Harminc, harmincöt?
-Harmincnégy éve uram. -A titkárnő elmosolyodott, majd hozzátette. - Nagyon köszönöm uram, ez igazán jólesett. Mondja csak, még mindig azok a különös álmok gyötrik?
-Igen. Már két hónapja alig múlik el nap, hogy ne az unokaöcsémmel álmodnék. Nem szól semmit, de a tekintete tele van fájdalommal, és csak néz rám szomorúan, azokkal a meleg barna szemeivel. Húsz éve is van talán, hogy nem láttam. Pedig nagyon kedveltem azt a fiút. Tudja, az édesapja az én öcsém. Az az, sajnos már csak volt, hiszen több mint tíz éve, hogy meghalt. Éppen abban az évben, amikor a feleségem. Egyszerre veszítettem el mindkettőjüket. Csak ritkán találkoztunk, mert az öcsém nagyon megharagudott rám, amikor kijöttem Amerikába. Ez több mint ötven éve történt, de ő soha nem bocsátott meg nekem. Azért persze én, amikor csak tehettem, hazarepültem Magyarországra. Istvánt, a fiukat akkor láttam először, amikor még csak két éves volt. Gyönyörű kisfiú volt, mosolygós, cserfes szájú, én pedig nagyon megszerettem. Az az igazság, a legtöbbször inkább miatta látogattam haza. Úgy tizenöt éves lehetett, amikor utoljára láttam. Nagyszerű fiatalember vált belőle. Stramm, egyenes jellemű, őszinte, és az esze úgy vágott, akár a borotva. Nekem sajnos nem lehetett gyermekem. A feleségem betegsége ezt nem tette lehetővé. Úgy gondoltam, ha megöregszem, majd ő veszi át a céget. Rá akarok hagyni mindent, és szeretném betanítani, hiszen nekem már nem lehet túl sok időm. Alig néhány nap, és hetvenöt éves vagyok. A leveleimet azonban, sajnos az öcsém nem mutatta meg a fiának. Ezért, már jó ideje megszakadt közöttünk a kapcsolat. Zoltán tartózkodási helyét pedig nem ismertem. Tudja, lehet, hogy talán sokan nevetségesnek tartanák, de nem hagytak nyugodni ezek a különös álmok. Ezért fogadtam fel egy magánnyomozót. Derítse ki, mi történt az óta Istvánnal, és vajon hol lakik. Ha minden igaz, Veiler úr hamarosan itt is lesz. Nemrégen hívott a reptérről, hogy már megérkezett
Alig hogy befejezte, az ajtón halk kopogtatás hallatszott.
-Ez biztosan ő. Legyenszíves engedje be kérem.
-Jó napot Mr. Varga.- Lépett be az ajtón a férfi.
-Sikerült megtalálnia az unokaöcsémet?
-Igen uram, sikerült, de sajnos rossz hírt kell közölnöm önnel. Varga István, az ön unokaöccse ugyan is, már tíz évvel ezelőtt meghalt. Három gyermeket, és egy nagyon kedves szeretetre méltó asszonyt hagyott hátra, aki az óta sem ment férjhez.
Mr. Varga hirtelen elsápadt, és szinte beleroskadt az íróasztal mögötti hatalmas bőrfotelba. Arcát a tenyerébe temette, és egyetlen szót sem szólt.
-Tudja uram,- folytatta Mr. Veiler- Az a kedves asszony, nagyon nagy szegénységben él a gyermekeivel, egy düledező viskóban. Ha jól emlékszem, ők az ön egyetlen élő rokonai. Nézze csak meg ezt a képet, az iskolában készült róluk, amikor a nagyobbik kislány hetedik osztályos volt.
Varga úr óvatosan a kezébe vette a képet, és megdöbbenve mutatott a kilenc éves Zoltánra.
-Te jó ég, hiszen ez a gyermek tisztára olyan, mint az apja volt tíz évesen.
Tárcájából előbányászott egy féltve őrzött régi fotót, és a másik mellé tette. A titkárnő, és Veiler úr is közelebb húzódtak.
-Ez hihetetlen.- Szólalt meg Katalin.- Szakasztott egyformák, mintha ikrek volnának.
-Pedig ezen a képen az édesapjuk látható, amikor tíz éves volt.- Mondta halkan Varga úr.
-Hogy érti azt, hogy szegénységben élnek?- Fordult a nyomozó felé.
-Nagyon szegények uram. Nincs mit enniük, a házikóban pedig nincs fűtés.
-Katika kérem, azonnal hívja fel a repülőteret. Az első géppel el szeretnék utazni. Ön is velem jön, és azt a Magyar sofőr fiút is keresse meg. Mindhármunknak intézze el a jegyeket. Kérem, hogy a Hotel Gellértbe foglaltasson szobát. Már jártam ott, nagyon kellemes hely.
A titkárnő kisietett az ajtón.
-Várjon, kérem, még egy pillanat, hat személyes lakosztályt szeretnék.
-Hatot mondott uram?
-Igen, nem akarom, hogy ezt a karácsonyt is ilyen szörnyű körülmények között töltsék. És béreljen egy autót is, lehetőleg valami nagyot, kényelmeset. Például egy tágasabb Mercedest, vagy ilyesmit.
-Már tudom, miért álmodom hetek óta az unokaöcsémmel, és miért olyan szomorú a tekintete. Eddig nem értettem, de most hirtelen minden olyan világos lett. Leírná a címüket, Mr. Veiler?
Természetesen uram.

Az imádság még tartott, amikor az utolsó parázs is ellobbant a kályhában. Erzsike átkarolta mindhárom gyermeket, és egy kedves régi karácsonyi éneket kezdett dúdolni a fülükbe. Az utcán, egy nagy sötét autó törte át magát a magas, elszáradt vastag kóróktól szegélyezett ösvényen, majd megállt a ház előtt. A kopogtatást először Edina hallotta meg. Az ajtóhoz sietett, majd kinyitotta. Idős, magas, elegáns férfi lépett be a sötétbe, és arcán széles mosollyal megállt a küszöbnél.
-Boldog karácsonyt.- Köszöntötte hangosan a bent lévőket.
-Isten áldja meg önt is.- Viszonozta Zsuzsa zavartan. – Tudja, hogy is modjam, szóval nálunk nincs valami túl meleg, meg aztán sajnos megkínálni sem tudjuk, legfeljebb csak egy pohár vízzel.
-Kérem kedvesem, ne legyen zavarban. Én a férje nagybácsija vagyok. István édesapjának a testvére. Már nagyon régóta szerettem volna megtalálni önöket, de csak most tudtam meg a címet, egy magánnyomozó segítségével. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Varga Péternek hívnak, de szeretném, ha egyszerűen csak Péter bácsinak szólítanának. Ne legyen már úgy megszeppenve. Megmutatom az útlevelemet. Itt van mindjárt a fénykép alatt, Varga Péter. Látja kedvesem?
Erzsike közelebb hajolt, és a csonkig égett gyertya halvány fényénél kibetűzte az aláírást.
-Nahát, micsoda meglepetés. Pista sokat mesélt magáról. Azt mondta, nagyon kedvelték egymást, de az édesapja szerint, ön nem akart többé találkozni vele.
-Az öcsém sosem bocsátotta meg, hogy elmentem Amerikába. Úgy érezte, cserbenhagytam, pedig csak élni akartam a saját életemet. Ezért eldugta azt a rengeteg levelet, amit Pistának címeztem. Itt vannak mind, látja?- Azzal egy egész köteg borítékot vett elő.
Erzsike lassan felengedett, odalépett a férfihoz, és átölelte.
-Örülök, hogy itt van. Maga a férjem egyetlen élő rokona, és nagyon köszönöm, hogy meglátogatott. Tudja, mi nagyon szerettük egymást. Ezért is nem mentem újra férjhez. Az én életemben nincs helye másnak. Meg aztán itt vannak nekem a gyerekek. Gyertek ide. Üdvözöljétek Péter bácsit, és mutatkozzatok be neki.
A gyerekek felkeltek, és sorban puszit adtak a jövevénynek. Péter arcán egy alig észrevehető, forró könnycsepp gördült végig, majd csendesen megszólalt.
-Ugye nem baj Zsuzsika, ha tegezlek? Meg aztán, itt amúgy sincsenek idegenek, hiszen valamennyien családtagok vagyunk. Arról már nem is beszélve,- mosolyodott el Péter,- hogy, még az édesapád is a gyerekem lehetne.
-Nekem már gyermekkoromban meghaltak a szüleim.- Szólt közbe Erzsike.- A nagymamám nevelt fel, de már régen eltávozott ő is.
-Tudom kicsim, tudom. El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy megtaláltalak titeket. Folytatta Péter, láthatóan elérzékenyülve. -Az élet úgy hozta, hogy nekünk nem születtek gyermekeink.
Az öregember szeretettel végigsimította a három gyerek fejét, majd folytatta.
-Bár csak ne lett volna az öcsém ennyire konok, akkor sosem kellett volna átélnetek ilyen szörnyűséget. Rettenetesen sajnálom, de most már hála Istennek vége. Tudod kicsi lányom, fordult Erzsikéhez,- akár hiszed, akár nem, valójában Istvánnak köszönhetjük, hogy sikerült egymásra találnunk.
Azzal elmesélte, hogyan jelent meg kitartóan, hónapokon keresztül álmában szeretett unokaöccse.
-Én nem hittem sem mennyben, sem pokolban, de most már biztosra tudom, hogy létezik ilyesmi. Pista pedig üzenni akart. Azt akarta, hogy keresselek meg benneteket. Nem tudott nyugodni a lelke, mert látta, hogy mennyit szenvedtek. De ne féljetek, most már biztonságban vagytok. Soha többé, senki sem gúnyolhat, vagy alázhat meg titeket.
Amíg beszélt, Erzsike arcán, sűrű patakokban könnycseppek gördültek végig.
-Ránk gondolt, még onnan is ránk gondolt.- Motyogta halkan maga elé.
-Igen kedvesem.
Péter magához ölelte az asszonyt, és gyengéden letörölte arcáról a könnyeket.
-Nagyon szomorú volt a tekintete, és nem hagyott nyugodni, amíg fel nem kutattalak titeket. Ne sírj kedvesem, ne sírj.- Próbálta nyugtatgatni az asszonyt, de valójában, már, a saját könnyeit sem tudta visszatartani.- Nagyszerű édesanya vagy, büszke vagyok rá, hogy az unkaöcsémnek ilyen felesége volt. Biztos vagyok benne, hogy nagyon boldog volt melletted. Percekig csak csendesen álltak a szobában, egymást átölelve, miközben gondolataikba merültek.
-Azt hiszem, ideje volna indulnunk.- Törte meg a csendet a férfi.- Szeretném, ugyan is, ha velem jönnétek. Én mindent megkaptam a sorstól. Még az Egyesült-államokban is, a tehetősebbek közé számítok. Semmiképpen nem engedhetem meg, hogy ilyen körülmények között éljetek. Kislányom, te még mindig szereted a férjed. El kell fogadnod a kívánságát, hiszen ő hozott össze bennünket, mert azt akarta, hogy ezen túl egy család legyünk. Nekem senkim sincs. A feleségem is régen meghalt már. A vagyonomat sem temethetik velem a sírba. Meg szeretet nélkül, amúgy sem ér semmit a pénz. Ezt az űrt pedig rajtatok kívül, más nem lenne képes betölteni. Én már megöregedtem. Túlságosan fárasztó nekem egy ekkora cég vezetése. Segítségre lenne szükségem. Hagyjatok itt mindent, ami a sok szörnyűségre, megaláztatásra emlékeztet benneteket.
-Ez igaz lenne? Ugye nem álmodom? Annyira szerettem volna elmenni innen, és elfelejteni ezt az rengeteg fájdalmat, az emberek megvető pillantásait. És akkor, amikor már a tűz is kialudt, és azt gondoltam, itt fogunk megfagyni, kopognak az ajtón, és a világ másik végéből megjelenik maga, akiről már legalább húsz éve nem tudtunk semmit. El sem hiszem, hogy mindez valóság.
Zsuzsa szemei ismét csillogni kezdtek, és szorosan megölelte az öregembert.
-Egy teljesen új élet vár rátok.- Szólalt meg Péter.- Helyesebben mondva, ránk, hiszen remélem, most már mindig együtt maradunk. Persze, ide bármikor visszajöhettek. De ezen túl már csak, mint látogatók, és nem kell kérnetek senkitől semmit, hanem legfeljebb mások fognak kérni tőletek. Útközben majd mindent megbeszélünk.
A kis társaság lassan megindult az utca felé. Zoltán és Edina két oldalról belekapaszkodtak Péter csontos ujjaiba, aki ettől határtalanul boldognak érezte magát.
Az autóban aztán folytatták a beszélgetést.
-Rengeteg munka vár rátok kedvesem.- Szólalt meg Péter.- Különösen rád. Amíg ugyan is, a gyerekek fel nem nőnek, neked kell majd átvenned a vállalat irányítását, melyet a férjednek szántam. Ehhez persze nagyon sokat kell tanulnod. De ne félj, én melletted leszek, és mindent el fogok magyarázni.
-A faluban is van egy cég, ráadásul elég nagy. Ha jól emlékszem, harminc embert foglalkoztat, és legalább százmillió forint a becsült vagyona. Magának is valami ilyesmije van bácsikám?
-Igen, valami ilyesmi.
-És vajon mekkora cégről van szó?
-Talán, olyan másfélmilliárd dollár lehet a teljes értéke. Bár, őszintén szólva, még sohasem számoltam ki.- Mondta az öregember, arcán halvány mosollyal.
-Micsoda? Hiszen ez egy óriási szám. Fogalmam sincs, mit kell tenni egy ilyen hatalmas cég vezetésével kapcsolatban. Még csak elképzelésem sincs róla. Ilyet eddig csak tévében láttam. Nem; egészen biztos, hogy erre képtelen lennék. Nagyon szívesen segítek bár miben, de azt gondolom, ez túl sok lenne nekem, és képtelen volnék megbirkózni ekkora feladattal.
-Dehogy kedvesem, dehogy. Hidd el, én nagyon jó emberismerő vagyok. Te nagyszerű asszony vagy. Egészen kivételes ember. Biztos vagyok benne, hogy nem találnék erre, nálad alkalmasabb személyt. Ezt elhiheted nekem. Egyébként pedig, csak gyakorlás kérdése az egész. Meglátod, két - három év alatt bele fogsz jönni, és akkor már csak mosolyogsz ezeken a félelmeken.
-Hát, ha maga biztos ebben, akkor megpróbálhatom.
-Ez a beszéd lányom.- Mosolyodott el Péter. A gyerekek miatt sem kell aggódnod. A legjobb iskolába járathatod őket. Jut eszembe, a következő benzinkútnál megállunk, mert a mosdóban át kell öltöznötök. Hátul találtok egy csomagot. Abban mindenkinek van a méretére való ruha. Ne csodálkozz, Veiler úr, a magánnyomozóm, volt olyan figyelmes, és a méreteiteket is feljegyezte. Egyébként pedig, a Gellért szállóban töltünk néhány hetet, amíg megérkezik az amerikai vízumotok. Oda viszont, egy nagy multicég újdonsült igazgatója, na meg persze, a gyermekei, mégsem mehetnek be ilyen öltözékben.- Kacsintott rájuk huncut mosollyal.

A következő nyáron, egy különös levelet hozott a postás Péter atyának. Amerikában adták fel, a borítékban pedig ez állt.
"Drága atyám. Mindent köszönök önnek. Isten megsegített, és egy fantasztikus élettel ajándékozott meg bennünket. Emlékszik? Azt mondtam, soha sem fogom elfelejteni, amit értünk tett. Ezért kérem, hogy fogadja el ezt a kis ajándékot, hogy ezen túl is legyen miből segítenie a szegényeket, és rászorultakat. Karácsonyra hazautazunk, amikor is szeretnénk a faluban minden nehéz helyzetű családnak kedveskedni valami ajándékkal. Örülnék, ha segítene ebben, és összeírná mindazok nevét, akik szükséget szenvednek valamiben.
Isten áldását küldöm önnek New-York ból.
Szeretettel Varga Istvánné Erzsébet."
A borítékban volt egy csekk is. Az atya nem akart hinni a szemének. ’100. 000 dollárról volt kiállítva.

Sándor Gyula
2006. október 22.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: amazonasz
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 189
Regisztrált: 2
Kereső robot: 25
Összes: 216
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.226 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz