Egy napon mikor már minden reménye szertefoszlott nadrágjukon piros csíkkal emberek jöttek kísérőkkel kezükben papírok.
Ezt adjuk!
A Múzeumnak, mutattak rá, és mentek tovább.
Hallotta a következő "öregre" azt mondták ezt az olvasztóba!
Unatkozott és érezte egyes részeit már csak a rozsda, fogja össze.
Nosztalgiás pillanataiban, visszaemlékezett születésének pillanataira.
Valahol az Urálban asszonyok szerelték össze. Egy rövid kör után vagonra rakták és meg sem állt a szerelvény Sztálingrádig.
Nagyon hideg volt, szegecseiben csak úgy duzzadt a feszültség.
Másnap emberek ültek bele és mentek ki a harcmezőre.
Emlékeiben élt első parancsnoka Kolja, ki szeretettel simogatta hideg testét és megadott neki mindent, mi megillette.
Szerencséje volt társaival szemben csupán egy-két lövedék csapódod le kemény páncéljáról.
Néha látott egy tigrist ebbe beleborzadt, tudta, ha nem elég gyors, akkor azon társai sorsára jut, akiket eltalált egy Tigris.
Látta a szétfröccsenő izzó acélt és hallotta a bent lévők hangos jajveszékelését.
Később jött a Don majd a magas Kárpátok úttalan útjain nyikorgott lánctalpa.
Már nem emlékezett mikor, de eljött a béke ideje.
Testét lezsírozták, néhol lefestették Kolja beszélt hozzá, megköszönte a szolgálatát.
Hosszú éveken át egy bázison állt társaival, néha beindították őket, de rövid járatás után ismét a magány következett.
Társai ki jóval fiatalabbak voltak, mint ő, néha kérték, meséljen a harcokról.
S ő mesélt beszélt a katonákról, a háborúról, az összes borzalomról mit élete során látott.
A fiatalok csak mosolyogtak, nem akarták elhinni az öreg élményeit. Ilyenkor mozdított egyet a lövegtornyán és napokra elhallgatott.
Egy napon hatalmas csikorgással nagyobb testvérei érkeztek.
Büszkén meredező csöveikkel álltak eléjük takarva a kilátást az emberek felé.
Lassan elfeledkeztek róluk, a szokásos indítások is elmaradtak.
Néha emberek jelentek meg és a társaiból alkatrészeket szereltek ki és vitték valami ismeretlen helyre.
Az idő minél jobban múlt annál jobban félt, mert érezte már nincs rá szükség. Várta az ismeretlen jövőt. Testét a rozsda marta csapágyaiból a zsír egyre jobban kiolvadt.
Már az évszakváltozásokat is egyre nehezebben bírta. Évről évre gyengébb lett és a tudata is megkopott. Fiatalabb társai nagyképűen húzódtak el tőle és összesúgtak a háta mögött-vén szenilis, mondták.
Egy napon mikor már minden reménye szertefoszlott nadrágjukon piros csíkkal emberek jöttek kísérőkkel kezükben papírok.
Ezt adjuk!
A Múzeumnak, mutattak rá, és mentek tovább.
Hallotta a következő "öregre" azt mondták ezt az olvasztóba
Múzeum?
Nem tudta mi és ismét beleborzongott, napokig gondolkodott de nem jutott előrébb.
Egy fiatalabb társát félve kérdezte.
Nem tudja mi az a múzeum?
Oda viszik a hasznavehetetlen megunt tárgyakat az emberek öreg!
Jobban járt így, mert a többieket az olvasztóban szétroncsolják elemeikre. Egyszer mindenki odajut válaszolta.
S valóban egy napon emberek jöttek ismét daruval, megemelték és egy szállító járműre, tették.
Egy városba került, idegen emberek idegen nyelven beszéltek. Egy udvar lett az otthona, társasága egy nagyképű repülő volt, úgy hívatta magát MIG 15.
Beszédesebb kedvében mesélt a Koreai háborúról, a légi csatákról. Ahonnan ő mindig győztesen került ki.
Büszke volt magára és az orrát is ennek megfelelő szögben tartotta.
Néha gyerekek jöttek, megcsodálták, simogatták.
A felnőttek beszéltek, mesélték a háborút. Néha szeretett volna közbeszólni, mert ő, ki ott volt másként látta a dolgokat.
A csoportoknak köszönhetően megtanulta a nyelvet is és megtudta Budapesten, tartózkodik.
Nagyobb ünnepeken a felnőttek megengedték a gyerekeknek, hogy bele is üljenek. A kicsik örömmel ugráltak kemény testén utánozva a géppuska hangját és imitálták a robbanásokat.
Ezek a napok örömet okoztak neki, érezte fontos eszköze lett ismét az embereknek. Büszke volt, mert a MIG-be nem engedtek be senkit ő magányosan álldogált a téren. Évek teltek így el egyre jobban megszerette az új otthonát. S várta az ünnepeket.
Néha filmesek jöttek, kölcsönkérték. Magában jót mosolygott a fantázia szülte történeteken melyeket neki is alakítani kellett.
Szerette volna elmondani a valós eseményeket, de nem tudta és emiatt szomorú volt.
Azt szerette a legjobban mikor harci cselekményeket, utánoztak, tudta mindig ő kerül ki győztesen. Játék volt, de komoly játék melynek a cselekményével alakították a felnőttek és gyermekek gondolatvilágát.
Ismét visszakerült a forgatás után a büszke repülő mellé, kinek szárnyit a kíváncsiság megrezegtette. Olyankor a büszkeségét levetve kérte meséljen a történtekről.
Néha lelkiismeret furdalása volt, mert az igazi harci eseményekről beszélt a MIG-nek.
Mesélt a doni csatáról és a többi megélt harcról.
Magában megtartva a filmesek, szőtte mesevilág képeit.
Teltek az évek a már megszokott légkörben.
A világ megváltozott körülöttük.
Látogatók nagyon ritkán jöttek. S ha voltak, akkor valami rendszerváltozásról beszéltek és valami nagy ünnepről.
Ezt kiállítjuk az utcára huszonharmadikán a többi jármű mellé. Lezárjuk az utcát arra az időre sétáló utca lesz belőle.
Álmából ébresztették. Ismét Vitték az ismeretlen cél felé. Egy műhelybe helyezték el. Régen elfelejtett olajos illatok izgatták a csövét.
Új ruhát kapott, lefestették majd lánctalpait, ismét lezsírozták. Végül egy szép ötágú vörös csillagot festettek a tornyára.
Büszke volt!
Eszébe jutott a repülő kit ott evett a rozsda az udvarban. Őt egyszer sem vitték Ő nem kellett senkinek.
Bezzeg engem a filmesek a gyerekek szeretnek, öröm rázta meg a testét.
Egy szép napfényes napon ismét járműre tették és elvitték egy utcába.
Ahol leállították. Az emberek ismét csodálták, megfogták a gyerekek ugráltak rajta.
Mennyivel jobb itt, mint Sztálingrád gondolta.
Ismét eszébe jutottak társai kiket elveszített a háború folyamán.
Az egyik csapszegéből egy olajcsepp gurult ki az aszfaltra.
Könnyezett, könnyezte az embereket, kiket látott meghalni és könnyezett a kilőtt társai miatt.
Furcsa neszezés térítette magához. Tornyát feszegették.
Régen feltöltött üzemanyag tankját újra nedvesnek érezte.
Kábeleiben elektronok milliói cikáztak.
Megremegett!
Remegett a félelemtől.
Ez nem filmforgatás mit tesznek velem?
Körülötte tömeg hömpölygött kezükben zászló és ordítoztak.
Már látott ilyent s akkor is félt. Ez nem háború de hasonló s remélte nem fognak lőni.
Távolban katonák vagy valami egyenruhás alakulat jelent meg köröttük füst és kezükben valami átlátszó valamit tartottak.
S ő ment, ment feléjük, félelemmel, vegyes rosszallással testében.
Irányították, mint valaha Kolja az orosz katona.
Hová mész ember kiáltotta, csak nem akarod elgázolni embertársaid?
A háborúnak vége és örüljünk, megúsztuk.
Nem kell a harc, nem kell a vérontás!
Nem volt elég?
Érezte, az egyik vezetéke meg van lazulva. Minden erejét összeszedte és a rázkódásokat is oda irányította.
Ha az ember nem, akkor én vetek véget ennek, gondolta.
Ekkor megállt a vezeték lecsúszott az érintkezésről, megszűnt testében az elektromosság.
Állt méterekre az egyenruhásoktól, kik megrémülve jöttek feléje.
A két fiatal ki rajta álltak leugráltak róla a vezető kiugrott a toronyból és futott.
Az egyenruhások utána s mikor beérték, rúgták és ütötték a földön fekvő embert.
Ennyit látott.
Csövében szomorú rezgések indultak meg ismét beindítva a szivárgó olaj csöpögését.
Kis idő után nagy tócsa állt alatta.
Hamarosan ismét járműre emelték.
Azt még látta az utca néptelen de szemét borított mindent.
A szellő játszadozott csupán velük.
Örült, hogy elviszik örült, hogy nem kellett lőnie és örült, hogy nem lőttek rá.
Régi helyén várta társa a repülő.
Mikor kettesben maradtak, ismét kérdezte.
Hol voltál?
Egy őrületben az emberek megőrültek!
S kérlek, ne kérdezz egy darabig a látottakat fel, kell dolgoznom.
Békében élni a legjobb, hidd el barátom.
Megjegyzés: 2006. november 2.
|
Online látogatók:
Látogató: 109
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22 
Összes: 132
Jelenlévők:
