Körülnéztem…
A völgyben esett a hó.
Fehér fátylával betakarta a vérző testeket…
Körülnéztem…
A völgyben esett a hó.
Fehér fátylával betakarta a vérző testeket.
Emlékezni próbáltam… De a képek feltüntek, majd szertefoszlottak…
Újra körülnéztem.
Láttam testem darabjait szétszóródva a sárban… s néztem a vizenyős gennyes húscafatokat, ahogy igyekeznek hozzám viszatalálni- eredménytelenül…
Ismét körülnéztem…
Mindenfelé vöröslő, fejetlen törzsek tekeregtek, összekavarodott kezek és lábak csúszkáltak öntudatlanul.
Mindannyian keresve egység- formájukat, kínlódva próbáltak jelezni…
Saját, összetört kezemre bámultam, mely hosszasan integetett felém, fáradhatatlanul…
Lábaim kapálózva találgatták: merre?
S én tudtam, nem mozdulhatok…
Fejemben régi álmok csaptak össze kavargó jelenem őrült látomásaival, s én reszketve menekültem tébolyult testemből, hogy ne kelljen harcolnom elmém árnyaival…
De kint sem volt semmi más…
Szétszórt testek utolsó, elmondott sóhajai lebegtek az éteri kapuban, megzavart lelkek álltak a fényes folyosón, s nem tudták, merre menjenek…
Egy kéz nyúlt arcom véres maradványa után,-nem az enyém volt, de nem zavart,
Letörölte lelkemről a láthatatlan homályt, s érzékenyen kereste a fényt a szememben.
Lassan éreztem, eltünnek szemeim, s a szavak sem találnak kiutat többé…
Feküdtem a csendben, sárban, és magányban…
S elmúltam magamból végleg, és örökké…
|