Koptatom a város útjait
fejemben tülekednek a képek,
agyamban sötét felleg elborít
gondolatnyi fakkot, majd újra lépek.
Az idő sarokba szorítva terrorizál
másodpercekkel sorozza órányi létem,
lassan végzek állóképeimmel a mozinál
most már csak könnyed levegőt kértem.
Nyugatinál tévelygésem rövidíteném
de sorsom keresztezi vándorutamat,
pillanatra a vonatfütty is már enyém
keserű íz gyalázza nagy hasamat.
Vállamat megérinti egy sugallat
betapasztja addigi cserfes ajkam,
visszanézve friss illat fújja hajamat
s látta Ő ott a meglepődést rajtam.
A mosoly ekkor természetes arcomon
gyors eszmecsere, rövid szócsörte,
kimerevedik a pillanatnyi nyugalom
vártam az eljövendő percet előtte.
Megdöbbenés rázza átjárva testemet
rádöbbenve, mit ért eddigi világunk,
mikor nevetve közölte velem nevemet
s ezt társította hozzám ismeretlen barátunk.
Mint ujjlenyomatot, azonosít engem
bár lényemet fényképen látta csak,
nem beszélünk. Hiszen idegen.
S kit ismertem, így is rá hallgassak?
Elnyom jelenléte, záporozik hangja
bennem megszűnik már a vágy,
szokásos pörgését számtalanszor adja
én már feladom, csak mennék tovább!
Elgondolva átértékelem a múltat
de elhatározásom mégis szilárd,
nem látom, helyzetünk miként javulhat
átléphetetlenné tettük már a határt...
Megjegyzés: Valami megtört 2002 őszén, majd végleg
véget ért 2003 tavaszán...