Fekszem a földön és kikapcsol minden,
érzem, hogy repülök, s elszállok innen.
Csupa kék minden, de mégsem oly' nyugtató,
leereszkedek, s nézem, hogy ring a tó.
Ülök a parton, csak egymagam vagyok,
nem fognak át már ölelő karok.
De azért sem félek! Nem leszek védtelen,
várom, hogy magányom emléke szép legyen.
Szél búg a fülemben, megcsapja hátam,
november szólít, de szívemben nyár van.
Hallom a lépteid, feledni félnék,
de bevillan, s hirtelen megcsap egy rémkép.
Morajlik bennem e lidérces álom,
arcodat kezedbe temetve látom.
Szikráznak szemeid, s könnyedtől vak vagy,
küzdenél ellene, de erőd is elhagy.
E látvány fogad, s csak nézem az eget,
felemel valami, s elkapnám kezed.
Szeretném, ha velem szállnál most fel,
de bárhogyan nyujtózom, nem érlek el.
Kinyitom szemeim, s testem a padlón,
remegve nézem, hogy kinyílik ajtóm.
Várnám, hogy belépsz, de ez már talány,
látom már, nem te vagy; ez a Magány.
Online látogatók:
Látogató: 92
Regisztrált: 0
Kereső robot: 18 
Összes: 110
