Kedvesem...
Újra nyár van...
És hőség a szobában.
Fényképed kezemben,
Könnycseppek szememben.
Nézem a képed...
Előjönnek az emlékek.
...
Rég volt,
Mikor vártuk
Nyíljon közös virágunk...
Emlékszel, mennyit fáztunk?
És mindig bőrig áztunk.
Fenyves erdők vad illatában,
Csókba forrt össze ajkunk!
Csak hullt a nyári zápor
Esőcsepp mámorától
Megrészegült a táj is.
Víz-ég képét ölelte,
Szivárványszín csóvája.
Kitártuk karunk
Gyönyör-tájon forogtunk...
Az ég csodás könnyeit,
-Gyöngycseppként-
Magunkba ittuk!
Ruhánk szárította langy szellő,
Kezeid ölelése...
Szenvedély...
Szerető...
Elvesztünk a puha fövényben...
Meghaltam a két szemedben!
Ringatózva tisztás-zöldjén,
Természet puha, lágy ölén…
Kinyitja szemét sok növény,
Virágok édes mezején.
Ég testünk- lelkünk…
Tűz szenvedélyünk!
Eggyé formálnak érzelmek…
Szemed –szememben…
Elveszett!
Virágaink nevettek,
Csokorba kötötted őket.
Puha fövénybe helyezted,
- Óriásvázaként –
Illatuk, még bennem ég…
Szerelmünk pecsétjeként…
Sziklába vésted nevem.
Tiéd lettem…. Egészen.
Fák, illatok, virágok között,
Eljegyezted szerelmem!
……………………….
Kedvesem…
Leteszem képed…
Ébren ért az alkony.
Csak hull a nyári zápor…
És fáj…
Hogy nem vagy sehol!
Talán, az ég is sirat,
És egyre csak körbejár…
Körbejár…
…. Az órán a mutató.