Vajon én vagyok
ott kint,
aki a tükrömből
némán rám tekint…
Vajon én vagyok
ott kint,
aki a tükrömből
némán rám tekint,
kié ez a koponya,
idegen fejbe bújva,
kié a ritkás haj
ami takarja,
enyém lenne
ez a néma anyag,
mely akár a létem
rám tapad,
ez volna ami
a tudat tárának
formát ad,
aminek tartalmát
kitölti a valóság
érzékeimen át,
s otthont ad a képzeletnek
mely, mint valami
állandó szédület
tovább röpít,
egyre messzebb visz,
mert káprázatom ezerszer
édesebb,
gyógyvízét inni sokkal
kedvesebb,
mint a rémes létben
elmerülni,
a valóság hazug csatáit
vívni,
enyémek a mély vonások
arcomon
melyek kirajzolják éveim,
sorsom,
morc üreg a szemem,
benne a régi tüzet
már hiába keresem,
mélyében már csak
szétcibált emlékek,
álomból szőtt
vágyak pihennek,
most mikor
dacos árvaságomban
tükörképemre tekintek,
magam helyett
csak a porló
anyagot látom,
a haldokló sejteket,
üres testem maradékát,
melyből az Én
már a semmibe szállt…
|