Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Végzet...

, 382 olvasás, Flo , 3 hozzászólás

Sajgó lélek

Sápatag fényével kiált az alkony,
Elmélázva halk robajjal bukik le a nap,
A világ boldogságát tartom tenyeremben,
Sötétség országába az nap beszalad.

Halkan lélegzenek a fák, s minden bokor,
Pillantásukkal símogatnak az árnyak,
Éji koboldok játszanak csendben,
S tölgyfák ágai élő börtönömbe zárnak.

Hallgatok, csupán a világ suttog nekem,
Lehunyom szemem, rettegek a feketeségtől,
Rideg hangjukkal kacagnak a levelek,
Nem kérek mást a hűvös messzeségtől.

Sírom mélyén merengek, ráz a hideg,
Élnem kéne, de a levegő is elárult,
Könnyeimmel itatom a szomjas földet,
S jégszívem meghalt, már rég elsárgult.

Miért kínoz a régi démon, kósza árny,
Egyre nyomja lelkemet az emlékezet,
S mint ezernyi gyilkoló test,
Kacagva hozzák a percek a végzetet.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Vers
· Írta: Flo
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 102
Regisztrált: 1
Kereső robot: 33
Összes: 136
Jelenlévők:
 · arttur


Page generated in 0.0934 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz