Sápatag fényével kiált az alkony,
Elmélázva halk robajjal bukik le a nap,
A világ boldogságát tartom tenyeremben,
Sötétség országába az nap beszalad.
Halkan lélegzenek a fák, s minden bokor,
Pillantásukkal símogatnak az árnyak,
Éji koboldok játszanak csendben,
S tölgyfák ágai élő börtönömbe zárnak.
Hallgatok, csupán a világ suttog nekem,
Lehunyom szemem, rettegek a feketeségtől,
Rideg hangjukkal kacagnak a levelek,
Nem kérek mást a hűvös messzeségtől.
Sírom mélyén merengek, ráz a hideg,
Élnem kéne, de a levegő is elárult,
Könnyeimmel itatom a szomjas földet,
S jégszívem meghalt, már rég elsárgult.
Miért kínoz a régi démon, kósza árny,
Egyre nyomja lelkemet az emlékezet,
S mint ezernyi gyilkoló test,
Kacagva hozzák a percek a végzetet.