Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Házasság aranyérrel…

, 794 olvasás, zarver , 7 hozzászólás

Ezerszín

A belvárosi, körfolyosós nagy bérház már nem a békebeli jómódról híres. A kapualjból nem a családi hintó, vagy fogat gördül ki, bakján a kackiás bajszú fogatos legénnyel. Hátul sem a krinolinba öltözött kisasszonyka megy anyjával a reggeli misére. Most a házmester igyekszik ki a tavaszi napfényre, s még ő is morgolódik, mert elviselhetetlen a bűz, ami kiárad.

– Az irgalmasát neki! Mán megint itt hagyták a szemetet. Szagulhassuk még egy hétig! Ez az asszony es csak arra való – itt kedves nejére céloz –, hogy a szomszédokkal traccsoljon, se nem lát, se nem hall. Bárcsak szemet adott vóna nekem az Úr, amikor megláttam, s észt amikor kimontam az igent. De ojjan dereka vót akkor, s ojjan cubákja, hogy megállt az emberi ész, amikor rea nézett! Osztán állt ott más es, ami teljesen elvette az eszemet. Most mán csak a szája jár, de az kegyetlenül. Bé kellett vóna nézzek a szájába jobban, hátha észreveszem a kígyócsípést rajta. De én csak ízlelgettem, s az mézes vót, brrrrrrrr… – Józsi bá már megy is be a házba, hogy nejére borítsa minden dühét. Még azt is az ő rovására írja, hogy éjente a kapualjba könnyítik magukat az éjszakai életet szerető emberek.
– Mán megint locsogtok, úgy-e? Mán megint van valami szaftos a házban? Osztán mijjen nagy dolog hozott esssze tüktököt, hogy még azt se láttátok, hogy a szemetes elhaladt az ablak alatt anélkül, hogy megállott vóna? Tán még ebéd sem lesz, azt a rézangyalát nektek!
– Uram-teremtőm, mán megint itt maradt az a koszos szemét? Hát te mire való vagy agyalágyult? Egyéb dolgod úgy sincs, merek eskünni, hogy meglátogattad a talponállót, hogy reggelre a szívmelegítőt bekapd. Fújj reám te semmirevaló! Megérezem én, hogy mit vedeltél!
– Azt meg, azt az egyet biztos, de egyebet nem érezel mán régóta, csak, ha valamilyen úrficska gyün a házba, akkor úgy rohansz, hogy hullámzik a halmod, s riszálod a túl kerekké gömbölyödött hátsódot, pedig tudhatod, hogy az íjjenek nem hezzád jőnek, te vén tyúk. Most es valami ijjesmi lehet a dologba, mert erősen sokan tárogattok itt a konyhába. Na, mi a baj megint?
– Mi lenne? Magát úgysem érdekli szomszéd – szól az egyik asszony.
– Hát hogyne érdekelne asszonyság, az én házam, nekem mindent tudni kell, kelepeljenek csak, hogy halljam!
– Jól van na, gyújts rea, s figyelj – ültette felesége a székébe urát, amiből gyors mozdulattal kilökte az egyik asszonyt, nehogy az ember még ezért is orgonálni kezdjen. – Hát a Mariska kisasszonyról van szó. Nem hallod, hogy zokog szegényke? – kinyitotta az ajtót, s valóban egy emelettel feljebb valami történt, mert a dalos pacsirta, a kisasszony most úgy zokog, hogy megsajdul bele az érző ember szíve.

Bizony fenn nagy volt a pánik. Nagymama, akit a család Anyikának szólított, volt a hangadó. Ő volt a tapasztaltabb szerelmi dolgokban. Mellette, félve Mariska kisasszony édesanyja, aki hol Anyikának, hol Mariskának adott igazat. A nappali szőnyegén két gyerek játszott: Terike és Ferike. Igaz, csak mímelték a játékot, inkább a nagyokat figyelték, mert az érdekesebbnek tűnt, mint az a néhány kopott, játéknak nevezett valami. Terike még jobban figyelt, kamaszodott már, és a szerelmi ügyek igencsak érdekelték. Ő is foglakozott gondolataiban a fiúkkal, de ha így kell sírni értük, nem is tudja, megéri-e. Öccse, a hátulgombolós pedig élvezte, hogy végre nem ő van a központban, a nadrágszíj helye még meg sem gyógyult. Úgy látja, hogy napokig nem is kerül le a szegről, mert itt fennforgás van.
– Ti meg mit csináltok? – kiáltott rájuk az anyjuk. Azonnal, tessék felmenni a szobátokba, és addig le ne jöjjetek, amíg nem hívunk. – Mint, akit bolha csípett, úgy ugrottak ezekre a szavakra. Felmentek, de az ajtót résnyire nyitva hagyták. Öcsi, ki-kidugta a fejét s nagyokat kacagott, amire Terike jó nagyot húzott a búbjára.
– Csendesebben te, még észrevesznek, aztán jaj nekünk!

Közben odalenn folyt a csata, ki legyen Mariskának a jövendőbelije. Mariskának, aki olyan volt, mint egy angyal. Karcsú derekát két kézzel át lehetett fogni. Kockás ruhája – az egyetlen, ami volt neki – még vékonyabbnak mutatta. Hosszú, ívelt nyaka, szép, sötét hajkoronája méltó módon ölelte át finom élű kis arcocskáját. Csak az a baj, hogy a család nagyon szegény volt. Még egy egér sem talált volna egy kis morzsát, mert a nagyi úgy beosztott mindent, hogy nem volt maradék a házban. Egyik napról a másikra éltek. Eddig Mariska taníttatására fordítottak minden pénzt. Az ő tehetsége és szépsége volt a garancia arra, hogy kievickélnek ebből a nagy nincstelenségből. Vékony, hosszú ujjai gyönyörűen bűvölték a zongorát, és hozzá a pacsirtaszóval vetekedő hangja arra predesztinálta az ifjú hölgyet, hogy jó partit szerezzen. De mit ad Isten! A földszinten lakó szerencsétlen Mihályba szeretett bele! Jó, tanult ember, de az egy ingén-gatyáján kívül semmije sem volt, csak egy mérnöki diploma. Azt meg nem lehet az asztalra tenni, s még itt vannak a kicsik, férfi pedig sehol.
– Miska szóba sem jöhet! – mondta ki Anyika az utolsó szót, amire eszeveszett sírásba kezdett a fiatal lány. Ezt hallották meg lenn az alagsorban, és most fülüket hegyezve hallgatóznak, mi lesz ennek a vége.

Fenn Mariska könnyei nem apadtak, lenn pedig a bűz volt egyre elviselhetetlenebb. A nagy ház lázban éget. Most mi lesz? Mi lehetett volna, engedniük kellett a nagy szerelemnek, a lány hozzá is ment végül a kedves Mihályhoz. A lakodalom szűk körben zajlott. Nem vett részt benne csak a család, de a házban lakók is gratuláltak, amikor belépett a kapun az ifjú pár.
– Nahát ki gondolta vóna! – kiáltott fel a házmester miután megszorongatta falubelije kezét sok boldogságot kívánva neki.
– Mit te kolontos? Hát, ha szeretik egymást! Tudod es te mán, mi az, ojjan rég érezted, hogy azt se tudod, eszik-e vagy isszák! – zsörtölődött az asszony, aki bizony vágyott volna még egy-két szerelmes éjszakára.
– Ne kárálj mán többet asszony, tudom én, mit beszélek. Falumbeli a Misi. Én mán katonakiszolgált vótam, amikor ez még csak hátulgombolós.
– Na és, azzal meg mi a bajod?
– Hát annyi, hogy eccer a kocsmába fogadást kötöttek a nagy legények. Az vót a tét, hogy a ringó mellű Julist megmutassák pucéron annak, aki megszopja a kocát.
– Gazemberek, ijjesmivel foglalkoztatok, s még csodálkozok, hogy ijjen ember lettél?
– Foggd bé a szájad asszony, ha nem, nem mondom el ki nyert.
– Mit érdekel engem! Uccse ismerem őköt, ha mondod, mondod, ha nem, akkor nem.
– Te nagyszájú némber, tudod ki szopta végül meg a kocát? Hát a Misi!
– A mérnök Misi?
– Akkor még nem vót az, csak egy fiatal kakaska, aki mikor meglátta a jutalmát, elveresedett, s úgy futott ki a kocsmából, mintha kergették vóna a törökök. No, Isten aggyon neki sok boldogságot, de nem hiszem, hogy a Misi egy ijjen úrinak nevelt szoknya mellett megmaradna, mán gyermekkorába es hevesebbecske vót a vére, mint a többinek.

A bérházban folyt tovább az élet. A szemetet elvitték, de a szagot beitták a falak. Az élet nem változott, csak az emberek cserélődtek. Anyika elment örökre, Mariska édesanyja is elköltözött a két gyerekkel. Nagy szerencse érte: egy jómódú, megözvegyült ember kérte feleségül, s ő kapott az alkalmon, leköltözött vele és a gyerekekkel vidékre. A kenyérgondjuk is megoldódott.
Mariska és Misi maradtak a lakásban. A nagy szerelem lassan megszokássá vált. A fiatalasszony zongoraórákat adott, a férje pedig a gyárban kezdett jól keresni. Jutott ruhákra, élelem is bővebben került az asztalra. Csak egy baj volt, hogy a prűdnek nevelt asszonyka a kisasszonyos szégyenét még nem vetkőzte le. Miska meg többet akart, többet kért természete. Úgy alakult, hogy összeszűrte a levet egy munkatársával, egy özvegyasszonnyal, aki már nem akart még egyszer férjhez menni. A fekete, telt keblű asszonyságnak jól jött, ha valaki megcirógatta hetente egyszer-kétszer.

Híre is ment az alkalmi románcnak, de Miska valahogy kimosta magát belőle egy rövid időre. Ez akkor nem volt nehéz, Mariska áldott állapota miatt mindent elhitt férjének. A megszületett gyermek örömet hozott a családba. Mariska szeme egyszerre volt csillogó a boldogságtól és könnyes a bánattól. Férje újabb, gyakori kimaradozása nagy lelki fájdalmat okozott neki. Soha nem szólt, csak tűrt és némán szenvedett.

Tizedik házassági évfordulójuk közeledett. Azon a napon az asszonyka elhatározta, hogy finom vacsorával lepi meg urát. A gyereket lefektette, de ő is ágynak dőlt, mert hirtelen belázasodott, az influenza gyötörte, és nem vágyott másra csak arra, hogy valaki gondozza. Miska pedig nagy sajnálkozva jelentette be, hogy ma este gyűlésre kell mennie. Az asszony most sem szólt, pedig virágot várt és egy meleg csókot. Ez az ember még azt is elfelejtette, hogy tíz évvel ezelőtt úgy zokogta ki a házasságot a keményszívű nagyanyjától. Reggelig semmit sem aludt, a betegség és az aggodalom tartotta ébren. Reszketett, hol lehet a férje, aki most először egész éjszakára kimaradt.

Hajnalban jött haza. Látva a feleségét megsajnálta, meg a lelkiismeret is bántotta.
– Ne haragudj kedvesem, a gyűlés után kártyáztunk egy keveset. Hozzak neked valamit? – de közben már vetkőzött, és úgy, anyaszült meztelen ment is a meleg teáért. Mariska az éjszaka összegyűlt mérgét nem tudta tovább visszatartani, és Mihály után dobott egy kezébe kerülő kanalat az éjjeliszekrényről. Ekkor Miska meglepetten nézett vissza az asszonyra. Nem szólt, csak lehajolt, felvette a kanalat és ment volna tovább, de Mariska megszólalt:
– Misikém, gyere csak ide! Fordulj meg!
– Mi van, mi történt, már nem haragszol?
– Nézd, aranyered van! – ezzel a férje ülepéből előhúzott egy aranyláncot, amit az siettében észre sem vett, amikor hajnalhasadtával kapkodva öltözött fel, a szeretője ágyán ülve.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: zarver
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 357
Regisztrált: 1
Kereső robot: 38
Összes: 396
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.5963 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz