Csak áll üveges szemeivel meredve rám,
Némán lükteve lelkemben a magány.
Belém vágja hatalmas körmeit,
Sírva nevet s a csönd is visszhangzik.
Peregnek a képek s az agyam zilál,
Távolról végre int nekem egy torz madár.
Lépteim elcsukló lábaim visznek felé,
Leborulok hatalmas lénye elé.
csőrével érzem kiveszi szívemet,
És berakja magának. S én mégis élek tovább,
s hódolok a magánynak.
Szív nélkül lehet?
Mi ez, ha nem őrület?