Az ötvenes évek közepe felé nem volt egy jó ajánlólevél, ha valakire rábizonyították, hogy fegyvert rejteget, még akkor sem, ha az sörétet szórt. Ha meg aztán azon kapták, hogy a tilosban vadászik, akkor nem volt mese, mehetett a dutyiba. Csakhát amíg odáig eljutott, az sok veréssel járt.
T. Zoli még húsz éves sem volt, amikor – meg nem mondta kitől -, kapott egy sörétes puskát. Azzal járt ki a nádas közelébe, hogy vadkacsákra lőjön. Akkor nemrég volt, hogy igenis szivesen beadták azt a kis földjüket a TSZ-be, mert azóta nem is láttak bőrkabátosokat arrafelé. Az viszont igen-igen jól jött, ha Zoli néha kacsákkal tért haza, mert akkor volt igazibb a vasárnap. Na, de ez azért nem volt olyan vidám dolog, mert ha még nem is szólt volna senki a fegyverre, meg a tilosban vadászásra semmit, akkor is ott volt még a kötelező beszolgáltatás. Az emberek egymást figyelték, ha disznót vágtak, vagy valamit, amin hús volt, mert kiváncsiak voltak, hogy aztán megy-e a gazda beszolgáltatni? Ezért vágták nálunk is a disznót már hajnali háromkor, hogy akkor még aludt a falu. Így sem volt könnyű, mert a disznó kegyetlenül el tud keseredni. Valahogyan már úgy születik, hogy nagyon kell félni, ha pár markos ember körülvesz egy disznót.
T. Zoli meg ráadásul egy olyan legény volt, hogy ami a szivén, az a száján is rögtön kicsattant, így aztán csattant ott sokszor más is. Mondták is neki a családban, hogy möglássad, Zoli, még majd magadra hozod a bőrkabátosokat, de lehetett annak beszélni, semmi nem használt. Vadászni is úgy járt, hogy csak a puskát dugta a kabát alá, de hazafelé már vállára fogott egy botot, s azon lóbálta a párosan felkötött kacsákat. Igaz az is, hogy csak akkor ment ki vadászni, ha valaki otthon nagyot sóhajtott az ebédnél, mert abból már megértette, hogy ennyi sovány ebéd után jól esne már egy olyan Istenesebb. Akkor azután vasárnapra meghozta a kacsákat.
A szomszéd gazda, aki saját udvarából nem látta jól, mit hoz haza Zoli, eleinte gyorsan meg is feledkezett róla, de egy fél év után, amikor már vagy negyedszer látta Zolit a teli bottal a vállán, csak megkérdezte az ártézi kútnál:
- Hallod-e Zoli? Mi lógott a válladon szombaton, mikor meggyüttél onnan arrúl?
- Há, mi lett vóna?
- Na, mi?
- Hát, récenyúl!
- Récenyúl?
- Há, mi más?
Erre a szomszéd gazda nem kérdezte többé. Pedig csak motoszkálhatott valami a fejében, mert pár évvel később, ’56 karácsonya előtti napon megint látta Zolit hazajönni azokkal a récenyulakkal. Másnap addig leste, addig leste, mikor megy Zoli a kúthoz, hogy csak kivárta. Ment is, sietett a kannával, hogy találkozzanak. Már jöttek hazafelé együtt, de az öreg csak nem tudta, hogyan kezdje. Végül, mikor már úgyis elváltak volna az útjaik, csak megkérdezte:
- Aztán szabad arra vadászni?
- Má mire? – kérdezte Zoli, mint aki bamba.
- Mire? Hát a récenyúlra?
- Arra soha nem is volt tilos. Nem ér az semmit.
- Azért kérdezem, mert ismerek egy pár vadászt, de egy sem látott még soha récenyulat!
- Nem-e?
- Nem!
- Na, akkor majd legközelebb jobban megnézem.
Nem is lőtt többet Zoli. Elment messzire, Linzbe, s most ott viccelődik a magyar gyerekekkel arról, amikor még fiatalon récenyúlra vadászott.
Megjegyzés: T. S. Anikó mesélte nekem az alábbi történet magvát.
|
Online látogatók:
Látogató: 87
Regisztrált: 0
Kereső robot: 16 
Összes: 103
