Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Az élet súlya

, 946 olvasás, Grace , 6 hozzászólás

Sajgó lélek

A rövid, mosolygós, napsütötte nyár után, sárga levelekkel diszitve a földet, megérkezett az szivmelengető ősz. Kezetfogott a szelid hajnallal, s vigan szaladtak neki az elkövetkező időnek.

Ajtónyikorgás töri meg a reggeli csendet. Nagyon korán van még, de Ő már nem bir aludni. Szomorúak és beesettek a szemei. Lelkéből feltörő könnyei csillannak meg barnaságában. Valami nagyon nyomja még a szivét. Régen volt már, de mély nyomott hagyott benne.
Hideg szelet küldött a hajnal, ezért törékeny testét kis kabátjába bújtassa, majd elindul. Némán halad végig a süket utcákon, miközben tükör szemekkel bámulnak rá a rideg ablakok. Sietve megy le a folyóhoz, melynek szokatlanul viharos a folyása. Talán őt is bántja valami, hisz rég volt már ilyen. A szél egyre erősebb lesz, ezért kicsiny kabátját gyengéden összezárja. A fák már mind ismerik őt, leveleikkel cirógatják meg bársonyos arcát, hogy csak egy kis mosollyal ajándékozzák meg ezen a szomorú napon. Ha valami bántja, mindig ide jön. Most sincs másként. Leül arra a padra, amelyikre már számtalanszor rátette élete súlyát. A kedves fűzfa-anyára néz, ki testén őrzi a vésett szavakat. Rákaccsint a lányra, s átöleli, szeretettel áldott karjaival. A lány végighúzza reszkető újjait az iráson. Szemét újabb könnyek teszik csillogóvá. Tényleg régen volt már, de képtelen volt felejteni.

Állandóan azok a szavak kavarognak fejében. Levélben küldi el a viharos széllel, talán Rátalál…

"Sosem tettem, mint egy bölcs ember, de nem tudtam szétvágni, szegény emberként sem. Próbáltam vakon élni, de nem ment. Mindig beteg voltam bársonyos érintésed után. Közben, vártam egy másik történetre, de nem jött…
Tudtad. Megmondtam, hogy szeretlek és most is ezt teszem. Szerelembe estem akkor, s még most is a vörös porban fekszik szivem, fuldokolva. Rámmereszti véres szemeit, melyekből könnyek csorognak le a folyó hullámai közé, egyesülve a fáradt természettel.
Túl gonosz volt akkor a pillanat, de talán most…
Ugatok utánnad, szállj el hozzám és vess rám egy pillanatot! Csak ennyit kérek e fagyos reggelen. Hogy juthattunk el idáig a széllel? Hallgattunk a valóságra, s nem voltunk képesek látni a jeleket, melyeket hagytunk elmenni… Elvesztek.
Kivánom, bár abbahagynád szoritani az öklöd. Nem lesz késő… Egy nap, valahogy jóvá tesszük! Remélem egyszer kimondhatjuk azokat a szavakat, melyeket már rég kellett volna. Egyszer majd kimondhatjuk, hogy a történet is mellettünk játszódik. Igen kedvesem, újrairjuk a novellát…"

… s szavai szállnak el a széllel. Könnyeivel pecsételte meg a boritékot. Csókjával szépitette meg az irást. A viszhang még vissza-vissza küldi, csak, hogy utoljára hallja saját sikitását. Elment.
Zokog még az öreg fűz karjaiban. Hangtalanul, némán.
Az emléket még őrzi az irás, ami azon az estén vésetett. A be nemgyógyult seb még rajta van az öreg fűzfa ráncos testén. Dédelgeti az álvó történetet nap, mint nap. Az idő, s a várakozás csak hosszabbá teszi álmát és öregebbé, de felébred egyszer, nagyot ásitva, s szivből nevetve. Biztosan.
A lány szive lassan-lassan beletörődik a kisiklott múltba. Tekintete tovább áll a felkelő Napra, aki egy kaccsintással küldi neki az üzenetet… "Már nem kell sokáig várni."

2006.10.20.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Novella
· Írta: Grace
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 265
Regisztrált: 2
Kereső robot: 33
Összes: 300
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.3615 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz