Dante karjaiban tartotta Beatrice lelkét és halványan elmosolyodott. Dalok és emlékek százai kacagtak a füle mellett, ősz fején és reszkető kezeiben.
Dante ráncos karjaiban tartotta Beatrice lelkét, a mosoly lassan görcsös röhögéssé alakult, ahogy a fiatal leány alakja szertefoszlott. A röhögésből köhögés lett, majd Dante összerogyott és fájón felzokogott. Már nem tudta, hogy az emlékek csak álmok vagy tényleg megtörténtek-e, de nem is akarta tudni. Csupán élvezte, ahogy az évek alatt elfojtott fájdalom előtört a lelkéből, kiszabadult és elrepült a halott lányka után.
Mennyien tették meg ugyanezt… mennyien siratták Beatricéjüket, Lédájukat vagy Annájukat. A múzsáknak mind ez a sorsuk. Lelkük reszkető kezekbe simul, majd mikor eltűnnek, elvesznek a jelenben, csacska képzelődések lesznek csak, és mégis: a dantei szívek mindig értük, távolra sírnak…
Hány búcsút hallott már a papír…
Richárd rámosolygott a teleírt papírra, a szonettbe szorított angyalok táncára, aztán leült az ágy szélére. Még érezte Anna illatát a párnán, még hallotta a hangját, pedig már órákkal ezelőtt elszökött az a kecses test. Szertefoszlott a hajnalban, ahogy mindig. A fiú felsóhajtott és lehunyt szemei mögött újra látta, ahogy a lány röpke táncba kezd, puha léptekkel suhan át a szobán, fátyolként lebeg mögötte millió elveszett verssor. Richárd bágyadtan nyújtotta kezét a rímek után, de amint elérte az egyiket, az elolvadt és lecsöpögött az ujjairól. Anna pedig csak kacagott és forgott a ritmusra, kinevette a fiú esetlen próbálkozásait, majd gyöngéd csókolt lehelt a homlokára és kilibegett a szobából. Amint becsukta maga után az ajtót, a rímek keményen koppantak a földön, a sorok halkan énekelni kezdtek, egy lágy, bánatos dalt. Ő pedig csak leírta, lemásolta mindazt, amit a lány nevetése otthagyott.
Hány könnycseppet képes még kipréselni magából egyetlen ember…
Anna macska módjára nyújtózott egyet, majd a fejét a fiú mellkasára tette.
- Miért? Miért csináljuk ezt? – sóhajtotta szinte némán Richárd.
- Mert megígértem neked, akkor éjjel. – kacagta a lány.
- Csak ennyi? – nyöszörögte a fiú. Már nem volt képes észrevenni a komolytalan hangnemet.
- Nem tudom. – vigyorgott a lány, majd kihívóan ránézett Richárdra.
- Belőled születtek a dalok angyalokról, emberekről, életről és fájdalomról. Ez nem jelent neked semmit? – az utolsó szót már némán tátogta, lehunyt szemei mögött elbúcsúzott egy csók tovaszálló árnyától.
- De jelent. Elmondhatatlanul sokat. – suttogta a lány. – A tudással most valamennyire megkaptam a fájdalmad is. De…
- De?
- De mégsem tehetek semmit… Ahogy te sem.
- Tudom. Akkor miért vagy itt? – kérdezte csendesen. – Miért nem hagyod, hogy kristálylelkem darabokra törjön a poros földön?
- Én… - Anna szipogni kezdett. – Én… Miért beszélsz így? Miért mondod el ezeket? Miért hiszed, hogy tudni akarom mindezt? – körmeit belevájta a tenyerébe, arcán üvegszilánkká vált minden könnycsepp.
- Hogy ne keress többé, hogy Beatrice maradhass, hogy ne fájhass soha és mégis örökké. – a fiú végre kinyitotta a szemét, és nézte a remegő testű nőt, akit milliószor angyalként írt le, és akit most annak is látott. Két szárnya kifeszítve élet és halál közt, kócos hajába belegabalyodott a glória fénye.
- Akkor elmegyek. – sziszegte a lány, de képtelen volt megemelni a lábait. Helyette reszkető kézzel rágyújtott.
- Ti nők… mindig a halálba menekültök. – mosolygott Richárd.
- Én nem akarok meghalni. – csattant fel a lány gyerekesen affektálva, de a tekintetéből szinte üvöltött a szenvedés. Percekig némán bámultak egymásra, még a cigaretta hamuja is hang nélkül koppant a földön.
- El fogsz felejteni. – mondta Anna.
- Képtelen lennék rá. – a lány elindult az ajtó felé.
- Nem akarom, hogy így legyen vége. – zokogta.
- Nem akarom, hogy így folytatódjon. – a fiú leült az egyik fotelba, és színpadiasan kibámult az ablakon.
- Ég veled. – motyogta Anna, majd lassan becsukta maga mögött az életét.
És emlékszel arra, mikor kéz a kézben átrepültünk millió világon, majd pihegő mellkassal telepedtünk le az élet fájára?
Richárd a kézfejére támasztotta az állát, bámulta az üres lapot, melyről az a néhány elmaszatolt tintapaca fájón hunyorgott vissza rá. Mennyi vers, mennyi szonett lehetett volna ebből a csepp tintából. Mennyi álom és mennyi remény. De már képtelen volt írni. Minél többet véste azt a kegyetlen nevet a papírba, minél többször rajzolta le, húzta át, tépte össze, annál jobban fakultak az emlékek és fogyott a toll. Már csak annyit volt képes felírni: Szeretlek Beatrice.
És emlékszel arra, amikor elvesztegettünk mindent, ami adatott nekünk?
"Szeretlek Beatrice." Körmölte reszkető kezekkel Anna, és hagyta, hogy a novella felét elmaszatolja a sós könny. Minden cseppel az emlékeit mosta ki a lelkéből, minden betűvel, amit majd eltemet a fiók mélyére, önmagát csonkította meg.
- Talán… talán tényleg nem csak te vagy az én múzsám. – mondta a semmibe, majd gondosan összetűrte a lapot. - A szó elszáll, az írás megmarad, a szív megszakad. – zokogta, kapkodva azután az átkozott, éltető levegő után.
Dante karjaiban tartotta Beatrice lelkét és halványan elmosolyodott. Tudta minek kell következnie: ilyen a múzsák természete. Széltestük szertefoszlik, de itt hagyják az ember lelkén a nyomuk: az utolsó dal bánatos hangjait. Minden nap az utolsót.
|