Oh, ti márványarcú emberek!
Miért bújtok el csalfa képzetek
Mögé? Melyeket ti szőttetek,
Hogy arcotokra mosolyt szüljetek.
De a mosoly hazug mérgezés,
S ti valónak hiszitek, tévedés!
Szívetekben ében korhadás,
S egyre lassul minden szívdobbanás.
Boldogok, érinthetetlenek,
Én nagyon-nagyon félek tőletek!
Megrémít a gondolat, hiszen
Ha szóltok, talán még el is hiszem.
Szavaitok, mint egy szirén dal,
De a süketek hallják: halál-zaj.
Szép tekintet, csalfa csábmosoly,
De a vakok látják rút arcotok.
Mi meglapul, márvány maszk alatt,
De amikor kondul egy szent harang,
Földre hull a márvány-maszkotok,
S szilánkokra tör, mint az álmotok.
Akkor csak állni fogtok bambán,
S felnevettek maszkotok romhalmán.
Akkor kicsit magatok lesztek,
Oh ti… Ti márványarcú emberek…