Navigáció


RSS: összes ·




Sci-fi: Az utolsó alkimista

, 395 olvasás, Rawelli , 0 hozzászólás

Ezerszín

Egy füstös kőpince mélyén sürgött-forgott az alkimista. Egy átlagember talán egy reneszánsz stílusú ruhába bújtatott, szakállas férfit várna, bőséges mennyiségű szarkalábbal a szeme sarkában. Az igazság azonban az, hogy egy harmincas éveiben járó, öltönyös fiatalember hajolt a lombikok serege fölé, sűrű gőzbe mártva arcát.Külsőre meg nem mondhatná senki, hogy hány éves, mint ahogyan azt sem, mit keres egy fess üzletember egy boszorkánykonyhán?
A kérdés megválaszolatlan marad, ahogyan a férfi lent töltött éveinek száma is. Annyi bizonyos, hogy soha ki nem mozdult a termekből, bár az ajtó csupán pár méterre, egy penészes kőlépcső tetején várta őt. Tudta, hogy a kötelesség mindenekelőtt, s ha kimenne, olyan veszélyeknek tenné ki önmagát, s az emberi fajt, mely végzetes lehet az élet minden formájára.
Ruhát sem váltott soha… Halványan emlékezett rá, hogy régen ez volt a szokás, ám az emléket értelmetlenné tette az önmagát tisztító vegyi, műszálas öltöny. Ezzel együtt még testét is folyamatosan fertőtlenítette a kipárolgó vegyi anyag, mely furcsa módon sohasem szűnt meg teljesen.
Az alkimista időnként halvány érdeklődést érzett, hogy rájöjjön a probléma mikéntjére, és hogyanjára, ám mivel a ruháit egy félreeső szekrényben találta, feltételezte, hogy egy nála sokkal magasabb tudású mesterember készíthette el őket. Egyébként is a feladatára kellett koncentrálnia.
Most úgy is érezte, közel a pillanat, és megtalálja megoldást, s értelmet nyer élete. Míg letörölte az izzadtságot homlokáról, rápillantott a falon függő hatalmas órára, melynek ingája már az örökkévalóság óta rója köreit. Két mutató volt rajta, az egyik aranyból, mely az időt mutatta, és a napszakot (az alkimista csak innen tudta, hogy éjjel van-e, vagy nappal, ugyanis a pince a szellőzőkön kívül szinte teljesen el volt szigetelve a külvilágtól); valamint egy feketét, mely furcsa módon visszafelé forgott, és még sohasem tett meg egy teljes kört. Még csak most fog odaérni, ahol egy rendes óra a delet mutatja. Még nincs ott, de egyre közeledik…
Az alkimista torka összeszorult, s újult erővel vetette bele magát a munkába, tanulmányozva reakciókat, és ellenreakciókat a kémcsövekben, közben jegyzeteivel ellenőrizve az eredményeket.
Oly kevés idő, és még annyi ellentmondás, s megoldandó feltevés volt hátra…
Megkondult az óra harangja. Egy apró fém emberke lépett ki a gépezet oldalán, s robotikus mozgással meghajolt, majd meglengetett egy győzelmi zászlót. Három kongás után elhalt a zörej, s a figura visszamasírozott otthonába.
Az alkimista pillantásra sem méltatta, csupán felugrott asztalától, s a sarokban álló rozsdás ládáját felnyitva kutakodni kezdett könyvei között.
Biol… mutatta egyes könyvek lekopott gerince; a már régóta értelmetlen szavak utolsó csodálójuknak rejtegették titkaikat, bár néhányuk már szétfoszlott, s lapjaik szomorúan hevertek a láda alján, vagy a földön.
Az alkimista már nem is foglalkozott a könyvek állapotával, amint megtalálta a kellő képleteket, kitépte a lapokat, s azokkal tért vissza a munkaasztalhoz.
Gyorsan megkereste a szükséges alapanyagokat, s egy kis géppel összekeverte őket. A létrejött folyadékot egy csőre illesztett csőbe töltötte, majd az végigszivárgott a lombikok akadálypályáján, egyre tisztulva, s tisztítva a többi vegyületet. A massza egy nagy gyűjtőtégelybe folyt, ahol már lassan kavargott egy különös, szürkésfehér keverék
Az alkimista lélegzetvisszafojtva nézte a keveréket, miközben érezte, hogy az izzadtság már patakokban folyik róla, nemcsak arcán, hanem hátán, karján, és a lábain is. Megremegett, bár egyelőre elnyomta a bensőjében életre kelő, szúró fájdalmat. Végül megkönnyebbülten fújta ki a benntartott levegőt, mikor a folyadék színe változni kezdett.
Az óra ismét megszólalt, ezúttal két ütéssel.
Már nincs ideje mindenre, így kell belekezdenie a kísérletbe. Végül is már csak a tökéletesítés hiányzik, és végtére is nem olyan nagy baj, hogyha a saját kis plusz terveit nem valósíthatja meg.
Ha már nem szép, legalább legyen funkcionális. – Tartja a mondás, nem igaz? Az alkimista elmosolyodott ezen a gondolatán, míg arrébb tolta a gőzölgő kádnyi edényt. Arrébb rúgott néhány zavaró öreg gépet (Talán a felmenői használták?), amik az útban álltak, s a dézsát a rekreációs csápok alá tolta. Sok-sok tudós fordult már meg itt, rengetegféle elmélettel felszerelkezve, ám egy közös volt bennük: A kísérlet sikeréhez szükségük volt az árammal átitatott különleges rudakra; enélkül lehetetlen volt a vállalkozás, így minden egyes felmenő nagy becsben tartotta, s javítgatta, bár mára már rozsdaszerű elszínesedett foltok is kiütköztek rajta.
Ez alá került most a massza, az enyhén vibráló rudak pedig bele a kavargó (most már fekete) lébe.
Az alkimista átszaladt a termen, felrakta védőszemüvegét, s gyorsan elszámolva háromig, lenyomott egy biztosítókart. A rudak forogni kezdtek, miközben apró elektromos kisülések futottak végig rajtuk, stimulálva a biomasszát, ami különös rángásba kezdett; felszínén nyúlványok keltek, s haltak el, állaga pedig hol sűrű, hol pedig sokkal folyékonyabbá vált.
Tudósunk percet sem vesztegetett, mikor a folyamat elindult, már a kádnál volt. Még szükség volt egy utolsó komponensre, mely megpecsételi a művet. A közeli asztal fiókjából papírba burkolt csomagot vett elő. Fogaival feltépte a csomagolást, s jobb kezébe szorította az előkerülő szikét. Feltűrte fekete ruhája szárát, s hosszú vágást ejtett széltében a karján.
Éppen csorogni kezdett a vére az üstbe, mikor az óra utoljára is megszólalt, ezennel csupán egyetlen, elnyújtott hangot hallatva. A kis figura megtette szokásos körét, s az alkimista érezte, hogy lábai megremegnek. Összeesett, vérző karja fájdalomtól égett, teste pedig lassan füstölni kezdett.
Érezte az égő műanyag szagát, amint a belőle áradó forróság megpörkölte makulátlan, önkisimító öltönyét.
Haldoklott.
Még látta, amint a massza kinyúl a kádból, s oszlopszerűre dagad, egyre lassabban örvénylik önmagában, s alakot ölt. Mosolyt csalt a siker a szája szegletébe. Örült, hogy nem hal meg értelmetlenül, s sikerült a cél. A kísérlet sikert aratott.
Mire a teste teljesen szétbomlott, már percek óta halott volt. A testének maradványaiból özönlő füst pedig mindent fojtogatóan beterített…
A szellőzők gyorsan dolgoztak, így mire a kísérlet életre kelt, már csak halványan gomolygott a pernye.
Az alkimista kinyitotta a szemét.
Meglepetten tekintett körbe. Végignézett meztelen testén, s furcsa módon szégyellte magát. Nem értette miért érzi ezt, de ruhák után kutatott. Az egyik szekrényben talált is több tucat öltönyt, rengeteg újat, és jó néhány égettet, penészeset, rongyosat is. A legtöbbjük szét volt szakítva. A földön is talált egy enyhén füstölgő darabot, és ezt is undorodva a többi közé hajította.
Valamit nem értett… A feje teljesen üres volt… Semmire nem emlékezett sem a múltjából, sem a jelenéből. Mégis öntudatánál volt, szóval léteznie kellett…
Némi kutatás után talált egy cetlit az egyik fémasztalon, mely teljesen kilógott dohos környezetéből.
"Tedd fel!" – Hirdette egy gyorsan firkantott cetli egy különös, sisakszerű gépen. A kezébe vette, ám mivel nem volt kedve egyelőre holmi cetlik utasítását követni, letette a furcsa masinériát a helyére. A régóta nem használt vezetékek sikoltva recsegtek, ahogy megmozdította őket a sisakkal együtt.
Egy kattanást hallott, így megfordult. Egy gigantikus óramű függött a falon, talán akkora volt, mint ő maga. Egy kis gépfigura masírozott ki egy nyílt, parányi ablakon. Hirtelen lézerek nyúltak ki az órából, s a kis bábu szemeiből, s tetőtől talpig végigpásztázták az alkimistát. Az egymást kerülgető csíkok pár percig kerülgették egymást, míg a testét vizslatták. Az alkimista már éppen behunyta hunyorgó szemét, mikor az óra fülsüketítően kongatni kezdett. Nem csak néhányat, hanem megállás nélkül verte ütemét, vészjósló hangot ütve meg az üres pincében.
Az alkimista hátrált pár lépést, mikor érezte, hogy okádnia kell. Öklendezve tapasztotta kezét a szájára, s összegörnyedt a gyomrát maró fájdalomtól. Sűrű lé kezdett szivárogni pórusaiból, s szédülni kezdett.
Rémülten menekült az ajtó felé, amit éppen csak megpillantott.
Ki a szabadba! Ki ebből a visító pokolból!
Amint kilökte a súlyos ajtót, megcsapta a kinti forróság, s undorító dögszag. Valamiféle sziklába vájt folyosó végén állt, mely úgy 20 méter után balra kanyarodott, s a fény sem szűrődött tovább.
A nyíló ajtó hangjára felriadt néhány állat, s csaholva megindultak az ajtó felé. Az alkimista csak hallotta őket, ám a vonyítások, s üvöltések elől visszamenekült a pincébe. A lépcsőkön félúton összeesett, lábai cuppanó hanggal omlottak össze alatta, s egész a padlóig gurult. A bal karja is eltört, ám nem reccsenő, hanem különös, nedves hanggal. Az egész testéből folyadék szivárgott.
Sírni próbált, ám könnyek helyett ez a furcsa lé szivárgott szeméből. Már minden reményt feladott, mikor eszébe jutott a cetli. Utolsó erejét összeszedve elkúszott a pultig, s kézcsonkjával fejére illesztette a sisakot.
Mintha áramütés érte volna, göcsbe rándult, majd szemei tágra nyíltak. Mindenre emlékezett. Ismét itt voltak az emlékei, s kétségbeesetten próbált rájönni, mit ronthatott el…
Talán… Igen, csak ez lehet… A rengeteg újra-, és újraprodukálás miatt a génjei már instabilak. Csupán utánzatok kópiái, amik nem állják meg a helyüket…
Pedig olyan közel volt… Volt olyan példány, amelyik 3 évig is kibírta. Hogy lehetett ilyen vak? Hiszen az alanyok egyre kevesebb ideig húzták…
Újra kell kezdeni…
Kúszni kezdett kémcsövei felé. Ép kezével megragadott egy ceruzát, ami a kémcsövek mellett hevert, és felírt egy számot az asztal lapjára: 237. Ám a kar húsos cuppanással levált a testéről. A földön az vonaglani kezdett, majd szétvált eredeti alkotóelemeire.
Az alkimista még krákogott egyet, majd örökre elvesztette az eszméletét. Kint a majomszerű lények egyre csak csapkodták az ajtót, ám mivel már eddig is, évek óta hiába küszködtek vele, feladták a próbálkozást, s visszahúzódtak a sötét alagút rejtekébe. Szürke bőrük szinte mállott róluk, szemük pedig vakon, s beesetten meredt a világba. A nemzedékek óta sötétben bujkáló életmódjuk miatt nem volt szükségük rá. Az óvóhely alagútjai megvédték őket.
Odabent az alkimista végleg elpusztult, a több éves tudományos projekt megbukott. Ám a sors iróniájaként a 237-es alkimista nem vált semmivé, mint elődei. Egy kis adag tökéletesen tiszta arany hevert a földön, sápadtan verve vissza a kőből kilógó lámpák fényeit.
Az óra kattant egyet, a kis bábu pedig előmasírozott, s meglengette a győzelmi zászlócskát. Ám az óramű már csak egyetlen utolsót kondult…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Sci-fi
· Írta: Rawelli
· Jóváhagyta: Biró Erika

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 205
Regisztrált: 2
Kereső robot: 22
Összes: 229
Jelenlévők:
 · PiaNista
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1498 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz