Igen, gondoltam a halálra. Talán többször is, mint illett volna. Azt hittem, az a kiút a világ szurokforgatagából. Persze, tudtam, hogy megoldást nem jelentett volna, ha hirtelen elhagyom ezt a létet, és, hogy még itt vagyok, annak célja van. Vagyis, kell, hogy legyen. Csak fátyol alatt a szemem. Na igen, fátyol. A halál fátyla. Az utolsó menyegzőé, a Mindenséggel való nagy egybeolvadásé. Helye és ideje van egy ilyen fátyolnak. Volt idő, mikor mindenkinek fehér volt. Annak is, aki ment, annak is, aki maradt. És igazi ünnep a lelkeknek. De méltatlanul nem lehetett azt elérni. Csak tudatosan haladva az úton. Igen, az egy másik kor volt. Most úgy élünk, mintha egész életünket a halálban járnánk. Ezt a világot mi tettük ilyenné. Már nem csak az ünnepre vesszük fel azt a fátylat, hanem – mint oly’ sok más csodát – a mindennapok szürkeségére koptatjuk, s addig-addig hurcoljuk magunkon, míg már feketén borul ránk, és siratjuk nyomorúságunkat alatta.
Így voltam ezzel én is. Messzefeledtem az ígéretet, mivel egykor jöttem. A szépséget és a jóságot, amit az élet körém – és velem együtt – örülni akart. Nem vettem észre szándékát. Követtem én is a szokást. A divatot. Falakat építettem magam köré, szurokkal borítottam a talpam alatt vajúdó földet, az eget tornyokkal takartam el. Félelemmel teli világot hirdető tornyok voltak azok. Tornyok, melyek csúcsait tekintetemmel sem értem fel soha. És az utcák a szenvedő lelkek jajszavait visszhangozták. Térdig jártam a szurokban, amiről azt hittem, az élethez tartozik. Fekete könnyekkel sírtam nevét a párnámra éjjel és nappal. Könyörögtem, hogy kegyelmezzen, s hagyjon el.
De nem ezt tette. Ereimben csordogáló patakká lett, s én a Föld folyóira, éltető vizeire gondoltam. Vágyak ébredtek bennem, amik túlértek a falakon, a tornyokon, valahova, ahol már nagyon rég jártam. Majd színes álmokban üzent. Látni akart, és azt akarta, hogy lássam az ő nagyságát és szépségét. A hegyek fehér térdeit, az erdő állatait mutatta nekem, láttam a madarakat, amint a Nap melegét áldják, és dicsérik, amiért termékennyé teszi a Földet. Láttam és éreztem a virágok örömét és nászát, a szél ölelését, és a fényességet, ami egybeolvasztja mindannyiukat, egyetlen fényes, kavargó folyammá. És éreztem, hogy annak a folyamnak én is része vagyok. Hozzá akartam tartozni. Minden porcikámmal érezni akartam melegét, meg akartam találni a helyem benne. S egyszerre megváltozott bennem minden. Nem sírtam már sem éjjel, sem nappal. Kértem az életet, tanítson és segítsen, hogy lábaim az ő útjain járjanak, hogy minden lépéssel hozzá jussak közelebb. És ő megtette, amit kértem.
Megremegett a föld, s a felrepedező utak alatt megéreztem lüktetését. Kicsit megijedtem, mikor a falak – miket a tornyok követtek – összedőltek, de ereje már nem volt rajtam a félelemnek, mi a falak tövénél biztonságot hazudva lapult. A romoknak se végük, se hosszuk. Szemem előtt a végső cél és a fáradtságos munka. Fáradhatatlanul.
Megműveltem a felszabadított földet, növényekkel népesítettem be. Állatok is kerültek. Egy nap arra ébredtem, hogy olyannak látom magam körül a világot, mint azokon az éjszakákon, álmaimban. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy az élet ezernyi zenéje, illata töltse be szívemet. Kinyitottam a szemem, és hagytam, hogy ezernyi színe és szépsége áradjon belém. És akkor, egy fa árnyékában ülve, egy pillanatra úgy éreztem, hogy megállt minden. Nem úgy, hogy nem mozdult, hanem úgy, hogy nem volt vége. Csak egy pillanat. És éreztem, ahogy az a folyam belém olvad, vagy inkább én belé. És nem éreztem többé fájdalmat sem szomorúságot.
Látja, doktor úr? Így történt. Köszönöm a fáradozását, de a gyógyszerekre már rég nincs szükségem. A fátylam? A szekrényben. Az esküvői ruhám mellett. Azt hiszem, eláll ott még egy darabig.
|