Volt idő, mikor még a Föld csókolta lábad nyomát…
Mondd! Érzed e még friss illatát?
Látod e még, azt az Ünnepet,
Hol a természet tavasszal felöltöztet.
Ölelted-e a fát, mely oltalmazón árnyékot ád?
Érezted-e a Nap sugarát, mely melegít egy életen át?
Megpezsdül-e véred, ha e maroknyi földet a kezedbe veheted?
Érzed-e úgy, hogy káprázik a szemed,
Ha eme színes kavalkádot megleled?
Megnyugszik-e lelked, ha érzed a virágok illatát?
Nézed-e a kék eget, mely végtelenként borul rád?
Most állj meg, kérlek! S tekinteted emeld az égre fel!
Ugye, széttárod karod, mert tudod, hogy biztos talajon állsz ott.
Hogy nem kell kiáltanod, meg se kell szólalnod,
Csak érezned kell, hogy mi mindent adott…
S tudnod, bár néma a szád, mégis meghallgatott…
Adj hát hálát, mindazért amid van.
Tiszta szívvel, igaz hittel, köszönd meg e belső nyugalmat.
Mert eső után, ha újra kisüt a Nap,
Meglátod mely tagadhatatlan kapcsolat!
Tudd, hogy a szövetség, melyet kötöttél,
Ha láthatatlan szálakon is,
Szivárványként mindig tovább él.
Pörgesd hát végig újra a képeket!
Éld át ismét a kapott életet!
Tudd, hogy a Szivárvány előtt, bár beborul az Ég,
Soha nem volt, s nem is lesz fekete-fehér.
Ez az örök törvény, mely benned is él!