Magányos az idő
és én is,
mégis napfény után kutatok
a vaskos szelek markában…
Magányos az idő
és én is,
mégis napfény után kutatok
a vaskos szelek markában,
de önmagában ez meddő kísérlet,
mert egy kísértet mindig jelen van
és nem enged szememnek
csodákat látni
vagy bármi mást tennem,
hogy elengedjem kezét,
ezért
felhőket, alaktalan szellemeket látok,
kiáltok, mert csak a tűz
fényezi napjaimat,
mindig magához hivat,
de mire odaérek
nincs ott, nem lelem,
kezem már véresre kaparta
utána a földet,
talán élvezi, hogy gyötörhet,
hogy fáj, hogy ürülök, hogy éget,
hogy nem izzadok hűs verítéket,
hogy nincs nyugtom,
mert tudnom kell,
hogy mi az oka,
hogy soha nem találom meg magam,
szavam sem arany,
mint azt régen hittem,
csak egy szirten, egy a sok közül,
de mégis más,
mint a többi szirtenkuporgó,
sutyorgó kísértetet hallgató,
alvadó vért ízlelő lelkek,
kik tömegekben állnak,
de mégis remegnek,
eretnek érzületek kusza egymásutánjában
s a mában nem lelik helyüket,
mind süket, béna vagy néma,
de néha meghallják, mozdulnak, szólnak,
értelmet adva ezzel néhány sebzett szónak,
mik maguktól nem találtak utat,
de irányt mutat néhány szirtenálló
s vádló tekintettel mered a semmibe.
Megjegyzés: Nebelnek ajánlva, ki maga is egy szirtenálló.