Olyan jó lenne leírni, hogy csak elővettem a varázszsákot és a benne levő csilingelő tartalmat felszórtam a fejem fölé, aztán ami lehullott összeállt szavakká és mondatokká vált, de hazugság lenne.
Az élet cseppet bonyolultabb.
A tartaloszi halványkék teste fényleni látszott a parton. Egy ideje beszélgetett már a cogittival és bár másoknak valószínűleg elegük lett volna az ismétlésből, olybá tűnt harmincadszor is ugyanazt a tanácsot fogja adni: Engedd el a sziklát!
A gyors sodrású folyóban vergődő lény teste már-már rátapadni látszott a hatalmas kőre. Ujjai reszkettek a benne csikorduló görcstől, fogai vacogtak. Erőtlenül ugyan, de mégis a fejét rázta. Kis híján lilára fagyott, mégsem mutatott szándékot arra, hogy utasítást adjon kezeinek a fogás végső enyhítésére. Nem tudok úszni. – küldte a szavakat bágyatag arroganciával a tartaloszi felé. Elfordította az arcát és gyűlölködve morogta: Segíts, vagy tűnj el!
Segítek neked, most is. IGAZÁN segítek – nyomta meg a szót a kékség. Mondom hát: Engedd el a sziklát.
Kételkedj most magadban és ne bennem.
Mondom neked, a víz alacsony, nem baj, ha úszni sem tudsz, a kanyarban, innen száz méterre kijutsz majd.
A cogitti szemei vérben úsztak a dühtől: Nem engedem el, megfulladok. Te magas vagy, erős, a kezed hosszú és a víz mintha nem is tudna elsodorni. Miért nem húzol ki! A végén rekedten rikácsolta a szavakat.
A tartaloszi arca mintha új gondolatot tükrözött volna. A vízbe lépett, furcsa teste szinte nem is látszott a közegben. Halkan, mosolyogva súgta a hideg vízben szinte haldokló lénynek:
Bár a szív szakad
mikor arcodba vágódnak
bombaként váratlan szavak
ne hagyd, hogy azt, mi igaz
tönkretegye néhány
gyász-ráncú pillanat.
Szólj a görcsre:
hess odébb, ronda bibircsók
látni akarom mi rejtőzik
a könnycsepp-zuhatag alatt.
Cseppek, melyek földet nem értek,
tévedsz, mégis ha vitatod
bujdokló létüket
Ha engedsz a látszatnak
végülis csak nem érdemled meg.
Üveges tekintet meredt rá, a cogitti, ha lehet ilyet mondani még erősebben ölelte a sziklát és szitkozódott a fogai között: Rohadj meg, Te buta szentfazék, papolsz, Én meg megdöglök. Micsoda marhaság, takarodj! – ordította és arcon köpte a vízben ácsorgót.
A kék hátralépett. Megvonta a vállát, leült a partra és a napba nézett. Szép. -sugározta magából. Szép és békés. – tette hozzá fennhangon, szinte csak magának.
A háta mögött a cserjésben vörösen izzó szempár tűnt föl. Lassan elkezdte becserkészni a tartaloszit. Centiről-centire kúszott felé, nesztelenül. A cogitti észrevette a vadat, nem lehetett tudni, hogy a hideg, vagy a harag akadályozta meg abban, hogy figyelmeztesse a parton ülőt a veszélyre. Pillanatok alatt játszódott le minden. A ragadozó lesből támadt, de mielőtt mancsa lecsapott volna, a kék elrúgta magát a földtől. Oldalról támadott vissza és leszorította a vad testét. Egyetlen roppantás és a vörös szempár kihunyt. A nagymacska lógó nyelvvel, döglötten feküdt a parton.
A cogitti szemében rémülettel vegyes értetlenség tükröződött: Megölted, pedig egy perce még a békét hirdetted. – motyogta.
Csak akkor nem tettem volna ezt, ha nem akarnék élni. Ráadásul ennek van a legfinomabb húsa. – közölte a tartaloszi hűvösen és felé nyújtotta a kezét. Gyere – tette hozzá.
Óóóh! -szakadt ki a vízben fagyoskodóból és elengedve a sziklát a felé nyújtott kéz irányába mozdult.
Szinte érezte már a tenyér érintését, mikor a kék visszahúzta a kezét. A cogittit elragadta a víz. Kétségbeesetten kapálózott, sodródott a kanyar irányába, le a folyón.
Pár másodperc alatt száz métert tett meg. Elkapott egy lelógó ágat és néhány percnyi küzdelem után a partra vergődte magát. Lihegett egy ideig, majd mikor már meg tudott szólalni válogatott szitkok özönét zúdította magából, a tartaloszinak címezve azokat.
Átvillant valami az agyán, a homlokán a ráncok elsimultak, majd ismét töprengővé váltak. Néhány méterre tőle a bokorban mintha vörös szempár villant volna. Elöntötte a pánik, aztán úgy tűnt halvány mosoly ült ki az arcára. Feltápászkodott. Leült a part felé fordulva és várt.
Megnyalta a szája szélét.
|