Zrínyi Miklós
1.
Múltunkon rajta, az átok zord pecsétje,
Mindig is vágytunk, hős, bátor vezérre.
De ha volt is régen, azt meg nem becsülénk,
Irigység, és álnokság állt mindig közénk.
2.
Kevés ki méltó az Árpád örökségre,
Kevés ki nem szorul Isten segítségre.
Ilyen volt kiről egy legendát mesélek,
Róla zeng sok nóta, és dicsőíti ének.
3.
Régi a neve, egy ősi család sarja,
Hazája győzelmét, mind, együtt akarja.
Volt köztük várvédő, politikus, vezér,
Szülőföldért meghalni, egyikük se fél.
4.
Egybe volt az ész, s fékevesztett erő,
Harcokban ha feltűnt, ő mindig a nyerő.
A török félte, rettegték a nevét,
Hűtötte az ellen, hódító nagy kedvét.
5.
Előre látta a jövő sötét titkát,
Német segély ássa, az ország széles sírját.
Szabadság, fontos, ha önerőből fussa,
Ne legyen a magyar, osztrák császár jussa
6.
Támadták is ezért, segítsége kevés,
Kedvesebb volt akkor, az édes semmittevés.
Csak a haza gondján törte mindig fejét,
Nem is tudta soha, lehunyni a szemét.
7.
Aztán csendben ráborult a magány,
Nem indult meg senki, jövőlátó szaván.
Egyedül szemben, a múló nagyvilággal,
Hitt az eszméiben, hitt benne szilárdan.
8.
Zűrzavaros időkben, fiatal a halál,
Mi hősünkre sajnos, gyorsan reá talál.
Hirtelen távozott, az ország legnagyobbja,
Vadászaton teljesült, balszerencsés sorsa.
9.
Az utókor is néha szólítja meg nevét,
Hiába csukta be mélyre látó szemét.
Az idő sajna később, csak őt igazolta,
Az osztrák földünket, még soká bitorolta.
|