Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Düh

, 607 olvasás, Zenda , 1 hozzászólás

Halál

Háborgó lelkem kavarog,
mint e folyó, haragos,
s fekete örvénylő vize
érzem, lehúz a mélybe.

Küzdök, tiltakozom ellene,
vergődöm, s szenvedek.
Az élet ily sötét lenne?
Mégis, mit tehetnék ellene?

Halántékom lüktet,
fejem, majd széthasad,
minden erőmet bevetem,
hogy, felszínen maradjak.

Izmaim szúrnak,
s szívem, majd ki ugrik,
Ez az utolsó erőfeszítésem,
s a percek csak múlnak.

Egyszer csak, elhagy az erőm,
érzem, testem hogy zsibbad,
nem értem mégsem,
az agyam, miért oly tompa.

Mozdulnék,de az agyam
nem továbíitja akaratomat,
testem bénult, merev,
s mozdulatlan zuhan a semmibe.

Szemem elött pereg,
életem, oly rövid filmje.
Harc, kín, s csöpnyi boldogság,
amely nem tarthat itt már!

Elhomályosul minden,
érzem, hogy lebegek.
Ez itt, a végső, keskeny határ,
talán, jobb a túl oldalán?

Bénultság kerít hatalmába,
két szemem mered a homályba.
S egykoron lágy ajkaimon,
búcsúzom most, a halál csókjával.

Utolsó sóhaj szakadt fel,
e törékeny testből,
s immár vége lett,
ennek a szomorú életnek.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Vers
· Írta: Zenda
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 315
Regisztrált: 0
Kereső robot: 23
Összes: 338
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.2281 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz