Háborgó lelkem kavarog,
mint e folyó, haragos,
s fekete örvénylő vize
érzem, lehúz a mélybe.
Küzdök, tiltakozom ellene,
vergődöm, s szenvedek.
Az élet ily sötét lenne?
Mégis, mit tehetnék ellene?
Halántékom lüktet,
fejem, majd széthasad,
minden erőmet bevetem,
hogy, felszínen maradjak.
Izmaim szúrnak,
s szívem, majd ki ugrik,
Ez az utolsó erőfeszítésem,
s a percek csak múlnak.
Egyszer csak, elhagy az erőm,
érzem, testem hogy zsibbad,
nem értem mégsem,
az agyam, miért oly tompa.
Mozdulnék,de az agyam
nem továbíitja akaratomat,
testem bénult, merev,
s mozdulatlan zuhan a semmibe.
Szemem elött pereg,
életem, oly rövid filmje.
Harc, kín, s csöpnyi boldogság,
amely nem tarthat itt már!
Elhomályosul minden,
érzem, hogy lebegek.
Ez itt, a végső, keskeny határ,
talán, jobb a túl oldalán?
Bénultság kerít hatalmába,
két szemem mered a homályba.
S egykoron lágy ajkaimon,
búcsúzom most, a halál csókjával.
Utolsó sóhaj szakadt fel,
e törékeny testből,
s immár vége lett,
ennek a szomorú életnek.